Ahol mindig várnak – Egy magyar család széthullásának története

– Ne menj el, apa! – ordította Bence, miközben az előszobában kapkodva húztam fel a cipőmet. A hangja úgy hasított belém, mint egy rozsdás kés. Az ajtóban álltam, mögöttem a sötét lépcsőház, előttem a fiam könnyes arca. Mögötte ott állt Anna is, a feleségem – vagyis már csak papíron az –, karba tett kézzel, összeszorított szájjal. A lakásban fojtogató volt a csend, csak Bence zokogása töltötte be a teret.

– Elég volt! – csattant fel Anna. – Nem könyöröghetsz neki minden este! Ha menni akar, menjen! – A hangja kemény volt, de a szemében ott bujkált a félelem. Tudtam, hogy ő is retteg attól, hogy tényleg elmegyek. De már hónapok óta csak veszekedtünk. Minden apróságon. A pénzen, a gyereknevelésen, azon, hogy ki főzött vacsorát vagy ki vitte le a szemetet. És most itt álltam, egy bőrönddel a kezemben, és fogalmam sem volt, hova megyek.

– Bence… – próbáltam megszólalni, de a torkom összeszorult. – Most muszáj elmennem. De visszajövök érted. Megígérem.

A fiam csak rázta a fejét. Nem hitt nekem. És talán igaza volt.

Aznap éjjel egy olcsó albérletben aludtam valahol Kőbányán. A plafonon penészfoltok, az ablak alatt elromlott radiátor. A telefonom egész éjjel néma maradt. Anna nem hívott. Bence sem. Csak én bámultam a plafont, és próbáltam elhinni, hogy jól döntöttem.

Másnap reggel munkába indultam – egy budapesti irodaházban dolgoztam könyvelőként –, de egész nap csak az járt a fejemben: mi lesz most? Vajon Anna tényleg el akar válni? Vajon Bence megbocsát majd nekem valaha?

A válás gyorsan ment. Anna ügyvédet fogadott, én meg csak aláírtam mindent. Nem volt mit elosztani: egy panel lakás, egy használt Suzuki Swift és egy közös gyerek. Anna azt mondta, maradjak távol egy ideig. „Bence-nek most stabilitás kell” – mondta ridegen.

Az első karácsony külön volt a legrosszabb. Anyám hívott: – Fiam, gyere haza vidékre! Legalább az ünnepekre! – De nem mentem. Szégyelltem magam. Nem akartam látni senkit.

Aztán jött az új év, és vele együtt az üresség. A munkahelyemen mindenki csak a saját bajaival volt elfoglalva. A kollégám, Gábor egyszer megkérdezte:

– Na és Bence? Hogy bírja?

– Jól van – hazudtam.

Pedig tudtam: Bence nem jól van. Az iskolából panaszkodtak Annának, hogy visszahúzódó lett, nem beszélget a többiekkel. Egyik este Anna felhívott:

– Eljöhetnél végre hozzá! Nem tudom már mit csináljak vele!

– Persze – mondtam gyorsan.

Az első találkozás kínos volt. Bence nem szólt hozzám egy szót sem. Csak ült mellettem a játszótéren és rugdosta a kavicsokat.

– Haragszol rám? – kérdeztem végül.

– Igen – felelte halkan.

– Tudom… Sajnálom.

– Akkor miért mentél el?

Nem tudtam válaszolni.

Az idő telt. Anna új párt talált magának – egy Tamás nevű férfit –, aki hamar beköltözött hozzájuk. Bence egyre többet beszélt róla:

– Tamás elvitt focizni… Tamás segített leckét írni…

Féltékeny lettem. Úgy éreztem, elveszítem a fiamat is.

Egyik este anyám újra hívott:

– Fiam, nem lehet így élni! Menj vissza hozzájuk! Legalább próbáld meg!

– Nem lehet… Anna már mással van.

– És te? Te mit akarsz?

Nem tudtam megmondani.

A munkahelyemen is kezdtek észrevenni rajtam valamit. Egyik nap behívott a főnököm:

– László, minden rendben? Mostanában sokat hibázol…

– Sajnálom… csak… nehéz időszak ez nekem.

– Ha kell szabadság, szólj nyugodtan.

De nem vettem ki szabadságot. Inkább dolgoztam tovább – mintha ezzel el tudnék menekülni önmagam elől.

Egyik péntek este azonban minden megváltozott. Bence felhívott:

– Apa… Eljössz holnap focizni?

Majdnem elsírtam magam örömömben.

Másnap reggel ott álltam a játszótéren egy labdával a kezemben. Bence odaszaladt hozzám – először hónapok óta megölelt.

– Hiányoztál – mondta halkan.

– Te is nekem…

Játszottunk órákon át. Aztán leültünk egy padra.

– Apa… Tamást is szeretem… de te vagy az apukám…

Megszorítottam a kezét.

– Tudom… És mindig itt leszek neked… ha akarod.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon lehet-e még családunk? Vagy ez már örökre elveszett?

Anna később felhívott:

– Köszönöm, hogy elmentél hozzá… Látom rajta, hogy boldogabb lett.

– Én is köszönöm… hogy engedted.

Csend lett a vonalban.

– Laci… Talán egyszer majd leülhetnénk hármasban is beszélgetni… Tamással együtt…

Sokáig gondolkodtam ezen az ajánlaton. Végül igent mondtam.

Az első közös vacsora furcsa volt. Tamás udvariasan mosolygott rám, Anna feszült volt, Bence pedig próbált mindkettőnknek megfelelni.

A vacsora végén Tamás félrehívott:

– Nézd, László… Nem akarom elvenni tőled Bencét. De szeretném, ha tudnád: fontos vagy neki…

Bólintottam.

Azóta lassan javulnak a dolgok. Még mindig fáj minden találkozás Annával – de már nem gyűlöljük egymást. Bence pedig kezd újra mosolyogni.

Néha azon gondolkodom: vajon hány család él így Magyarországon? Hány apa érzi magát feleslegesnek? Hány gyerek nő fel két otthon között?

De azt is tudom: soha nem késő visszatérni oda, ahol valaha vártak ránk – még ha csak egy kicsit is reméljük, hogy egyszer újra otthon lehetünk.

Ti mit gondoltok? Lehet-e újrakezdeni ott, ahol egyszer mindent elvesztettünk? Vagy vannak ajtók, amelyek örökre bezárulnak?