A titok, ami szétszakította a családomat – Egy magyar család széthullásának igaz története

– Ne merj hozzám szólni, Zoltán! – üvöltötte anyám, miközben a nappali közepén állt, könnyekkel az arcán. Apám már a bejárati ajtóban toporgott, kezében a sporttáskával, amit percekkel korábban vágott le a szekrény tetejéről. – Te rontottad el! Te! – zokogta anyám, de apám csak egyetlen pillantást vetett rá, aztán rám nézett.

– Maradj ki ebből, Marci! – szólt rám keményen. Tizennégy éves voltam, és azt hittem, ha elállom az ajtót, akkor minden visszafordítható. – Apa, ne menj el! – suttogtam, de a hangom elhalt a csendben.

– Engedj el, fiam! – mondta apám, és olyan hideg volt a hangja, mint soha azelőtt. Aztán félretolt, mintha csak egy széket tolt volna odébb. Az ajtó becsapódott mögötte.

Ott maradtam anyámmal, aki a kanapéra rogyott és sírt. A lakótelepi panelházban minden fal vékony volt, biztos vagyok benne, hogy a szomszédok is hallották a veszekedést. De engem csak az érdekelt: miért történt ez? Miért ment tönkre minden?

Aznap este anyám csak annyit mondott: – Apád megtudta valamit, amit nem kellett volna. De te nem tehetsz semmiről, Marci. – Nem értettem semmit. Csak azt tudtam, hogy apám nincs többé otthon, és anyám egész éjjel sírt.

A következő napokban minden megváltozott. Apám nem jött haza. Anyám ideges volt, sokat telefonált titokban. Aztán egy este, amikor már azt hittem, elaludt, hallottam, ahogy a fürdőszobában halkan beszél valakivel: – Nem tudom, mit csináljak, Tamás… Igen, tudja… Zoltán mindent tud… Nem fog megbocsátani…

Tamás. Egy név, ami addig semmit sem jelentett nekem. De onnantól kezdve minden mást jelentett.

Hetekkel később apám felhívott: – Marci, találkozzunk a parkban. Beszélni akarok veled. – Elmentem hozzá. Ott ült a padon a játszótér mellett, ahol gyerekkoromban annyit hintáztam vele. Most csak nézett maga elé.

– Tudod mi történt? – kérdezte halkan.

– Csak annyit tudok, hogy anya sír és te nem vagy otthon.

– Anyád megcsalt engem – mondta ki végül. Olyan egyszerűen mondta ki, mintha csak azt mondaná: esik az eső.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette és bámultam a kavicsokat a lábam alatt.

– Nem akarok haragudni rád, Marci. De most egy ideig nem jövök haza. Vigyázz anyádra.

Hazamentem és anyámra néztem: – Igaz?

Nem válaszolt. Csak bólintott és újra sírni kezdett.

Innentől kezdve minden szétesett bennem is. Az iskolában egyre rosszabbul tanultam. Elkezdtem lógni az órákról, cigizni a ház mögött a többiekkel. Egyik este későn mentem haza – anyám már várt rám az előszobában.

– Hol voltál?

– Neked már úgyis mindegy! – vágtam vissza dühösen.

– Ne beszélj így velem!

– Miért ne? Te is hazudtál nekem! Nekünk! – ordítottam rá először életemben.

Anyám csak állt ott némán.

A következő hónapokban egyre rosszabb lett minden. Apám néha felhívott, de sosem kérdezte meg igazán hogy vagyok. Anyám próbált mindent helyrehozni: főzött kedvenc kajákat (rántott hús krumplipürével), de már nem ízlett semmi.

Aztán egy nap Tamás is megjelent nálunk. Anyám bemutatta: – Ő Tamás… egy barátom.

Barátom? Majdnem felnevettem kínomban.

Tamás próbált kedves lenni hozzám:
– Szia Marci! Sokat hallottam rólad.

– Én is rólad – vágtam vissza gúnyosan.

Anyám rám szólt:
– Elég volt!

De nem érdekelt már semmi.

Elkezdtem bandázni a lakótelep legrosszabb arcú srácával, Gergővel és a többiekkel. Egyik este betörtünk a közeli kisboltba csak azért, mert meg akartuk mutatni magunknak: mi is vagyunk valakik.

Lebuktunk. A rendőrök kihallgattak minket. Anyám zokogva jött be értem az őrsre.

– Mit csináltál Marci?!

– Neked már úgyis mindegy! – ismételtem újra és újra.

Apám is bejött az őrsre. Először láttam sírni.

– Fiam… ezt nem így kell csinálni… – mondta halkan.

Aztán elvitt magával pár napra a vidéki nagyszülőkhöz. Ott végre beszélgettünk igazán:
– Tudod Marci… lehet hogy hibáztunk anyáddal mindketten. De te még dönthetsz másképp.

– Hogy bírtad ki? Hogy lehet megbocsátani?

– Nem tudom… talán idővel… De az biztos: ha csak haragszol mindenkire, magadnak ártasz legjobban.

Hazatérve próbáltam újrakezdeni mindent. Anyámmal hónapokig nem beszéltem igazán. Tamás végül eltűnt az életünkből – anyám szerint rájött, hogy ez így nem működik.

Apám új életet kezdett egy másik városban, új családja lett pár év múlva. Évente egyszer találkoztunk karácsonykor vagy nyáron egy hétvégére.

Anyámmal lassan kibékültünk. Megértettem: ő is emberből van. Hibázott – de én is hibáztam utána sokszor.

Most már felnőtt vagyok. Saját családom van. Néha azon kapom magam: vajon én is ugyanazokat a hibákat követem el? Vajon lehet-e teljesen megbocsátani? Vagy örökre ott marad bennünk valami törés?

Ti mit gondoltok: tényleg csak egyvalaki hibázik egy család széthullásakor? Vagy mindannyian felelősek vagyunk érte valahol mélyen?