A testvérem felesége elhidegült: Egy család útja a megértéshez és összetartáshoz
– Miért mindig nekem kell mindent csinálnom? – csattant fel Lilla hangja a konyhából, miközben a mosogatóról csöpögött a víz a padlóra. Az ablakon túl az őszi eső dobolt, mintha csak ráerősítene a feszültségre. Ott álltam a nappali ajtajában, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. A testvérem, Gábor, Lilla férje, csak némán nézett maga elé, mintha nem tudná eldönteni, kinek adjon igazat.
Az egész ott kezdődött, amikor anyuék segítettek nekünk – nekem és a férjemnek, Zolinak – hogy saját lakásunk legyen Zuglóban. Úgy éreztük, ez így igazságos: nagymama a testvéremre, Gáborra hagyta a házat Kispesten. Amikor Gábor elvette Lillát, mindenki örült. Lilla csendes lány volt, vidékről jött fel Pestre, és bár eleinte kissé zárkózott volt, azt hittük, majd feloldódik.
De ahogy teltek a hónapok, egyre inkább úgy tűnt, Lilla nem akar részt venni a családi életben. A vasárnapi ebédeken mindig csak udvariasan mosolygott, de sosem szólt bele a beszélgetésbe. Amikor nagymama beteg lett, és ápolásra szorult, anyu természetesnek vette, hogy Gáborék is kiveszik a részüket. De Lilla mindig talált valami kifogást: dolgoznia kell, vagy éppen fáj a feje.
Egyik este anyu sírva hívott fel: – Nem bírom már egyedül! Gábor mindig dolgozik, Lilla meg… mintha ott se lenne! – A hangja remegett. Zoli rám nézett: – Beszélni kéne velük. Ez így nem mehet tovább.
A következő vasárnap összegyűltünk Kispesten. A levegő tele volt kimondatlan szavakkal. Lilla az ablaknál állt, karba tett kézzel. Anyu az asztalnál ült, vörös szemekkel. Gábor idegesen dobolt az ujjával a széken.
– Lilla – kezdtem óvatosan –, tudom, hogy nem könnyű most mindenkinek. De nagymama ránk számít…
Lilla rám nézett, és először láttam benne valami mást: dühöt és fájdalmat.
– Mindig csak azt hallom, hogy mit kellene csinálnom! De engem senki sem kérdezett meg arról, hogy én mit érzek ebben az egészben! – A hangja elcsuklott.
Gábor felállt: – Ne kezdjük újra! Mindenki fáradt…
Anyu halkan megszólalt: – Csak szeretném, ha segítenétek…
Lilla ekkor kitört:
– Tudjátok ti egyáltalán, milyen érzés idegenként élni ebben a családban? Nekem nincs itt senkim! A saját anyám is csak ritkán hív fel. És most azt várjátok tőlem, hogy úgy szeressem a nagymamátokat, mintha az enyém lenne?
Csend lett. Éreztem, ahogy mindenki próbálja feldolgozni a hallottakat.
– Sajnálom – mondta végül Lilla halkan –, de én ezt nem tudom csak úgy megtenni.
Aznap este Zolival sokáig beszélgettünk. Rájöttem: talán sosem próbáltuk igazán megérteni Lillát. Mindig csak elvártuk tőle ugyanazt az odaadást, amit mi természetesnek vettünk.
A következő hetekben próbáltam közeledni hozzá. Meghívtam egy kávéra, elmentünk együtt sétálni a Népligetbe. Lassan megnyílt: mesélt arról, mennyire magányosnak érzi magát Pesten, mennyire hiányzik neki az otthoni élet egyszerűsége.
Egyik nap együtt mentünk be nagymamához. Lilla csendben leült mellé az ágyra. Nagymama megsimogatta a kezét:
– Tudod kislányom, én is voltam egyszer új valahol…
Lilla szeme megtelt könnyel. Aznap először maradt ott velünk végig.
A családi ebédek lassan újra vidámabbak lettek. Anyu is igyekezett jobban bevonni Lillát: együtt főztek lecsót, vagy sütöttek almás pitét. Gábor is felszabadultabb lett.
Persze nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Voltak még viták, félreértések – de már tudtunk beszélni róluk.
Most, hónapokkal később visszanézve arra gondolok: mennyire könnyű ítélkezni mások felett anélkül, hogy belegondolnánk az ő helyzetükbe.
Talán mindannyiunknak több türelemre és megértésre lenne szüksége egymás iránt.
Vajon hány családban játszódik le ugyanez nap mint nap? És vajon hányan mernek őszintén beszélni az érzéseikről? Ti mit tennétek másként a helyemben?