A szívem kétfelé szakad – Egy magyar család története a felnőtté válás küszöbén

– Nem bírom tovább, anya! – kiáltottam, miközben a kezem remegett a kilincs felett. A konyhában álltunk, a gáztűzhelyen fortyogott a leves, de a levegőben valami sokkal nehezebb lebegett: kimondatlan szavak, régi sérelmek, és az a fojtogató érzés, hogy valami végérvényesen megváltozik.

– Hova mennél, Zsófi? – kérdezte anyám, és a hangja egyszerre volt dühös és könyörgő. – Itt van az otthonod! Nem hagyhatsz itt engem egyedül!

– Nem vagyok már gyerek! – csattantam fel. – Huszonegy éves vagyok, anya! Nem akarok minden este beszámolni, mikor jövök haza, kivel találkozom, mit eszem. Nem akarok minden nap a te szabályaid szerint élni!

Anyám arca megkeményedett. – Ameddig ebben a házban élsz, addig az én szabályaim érvényesek. Ha nem tetszik, menj! – mondta, de a hangja megremegett.

Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg ezt akarja-e. Vagy csak azt szeretné, hogy végre észrevegyem: ő is szenved. Mióta apám elment – három éve már –, minden nap úgy telt, mintha egy láthatatlan fal választana el minket egymástól. Ő a saját fájdalmába zárkózott, én pedig abba, hogy sosem lehetek elég jó neki.

– Anya, én szeretlek téged… de nem bírom tovább ezt a légkört. Minden nap csak veszekedünk. Apával sem beszélsz már normálisan, engem is csak kritizálsz…

– Apád elhagyott minket! – csattant fel újra. – Te is elmész? Akkor minek szültem meg téged? Hogy egyedül maradjak az öregkoromra?

A könnyeim végigfolytak az arcomon. – Nem akarok neked fájdalmat okozni… De nem akarok úgy élni, mint te! Félek attól, hogy ha maradok, sosem lesz saját életem.

Anyám ekkor hirtelen elhallgatott. Csak nézett rám hosszú másodpercekig. Aztán leült az asztalhoz, fejét a kezébe temette.

– Tudod… amikor fiatal voltam, én is menni akartam. De nagymamád nem engedett. Mindig azt mondta: „A család az első.” És én hittem neki. Aztán jött apád… azt hittem, majd vele más lesz minden. De ő is csak magának akart mindent.

– Anya…

– Ne szólj! – intett le fáradtan. – Menj csak! Ha ez kell neked…

A szobámba rohantam. A hátizsákomat kezdtem pakolni: néhány ruha, a laptopom, egy fénykép rólunk még abból az időből, amikor minden rendben volt. Közben hallottam anyám halk sírását a konyhából.

Ekkor csörgött a telefonom. Bence volt az – a barátom, akivel titokban már hónapok óta terveztük az összeköltözést.

– Zsófi? Minden rendben?

– Nem… de most már muszáj lépnem. Anyám… nem érti meg.

– Gyere át hozzánk ma este. Anyukám főzött rakott krumplit, apám is örülne neked.

Elmosolyodtam a síráson keresztül. Bence családja mindig olyan volt nekem, mint egy második otthon: ott sosem kellett attól félnem, hogy valamit rosszul csinálok.

Este csendben osontam ki a lakásból. Anyám nem jött utánam – csak egy cetlit hagyott az előszobában: „Vigyázz magadra! Ha baj van, hívj.”

Az első éjszaka Bencééknél furcsa volt. Az ő anyukája megölelt, mintha tényleg a lánya lennék. Az apja viccelődött velem vacsora közben:

– Na mi van, Zsófi? Anyád elüldözött?

– Inkább én menekültem – feleltem félmosollyal.

Bence később átölelt a szobájában.

– Szeretlek – suttogta.

– Én is téged… De félek attól, hogy anyámat elveszítem örökre.

– Adj neki időt. Majd megbékél.

De nem így lett. Napokig nem keresett. Én sem hívtam – büszkeségből vagy félelemből, magam sem tudom már.

Közben Bencéék lakásában is kezdtek gyűlni a feszültségek. Az ő anyja is egyre többször szólt be:

– Zsófi, nem lehetne kicsit többet segíteni? Itt nem hotel van!

Éreztem: bárhol vagyok, mindig csak teher vagyok valakinek.

Egy hét után Bence azt mondta:

– Szerintem ideje lenne saját albérletet keresni.

– De miből? Nekem csak ösztöndíjam van…

– Én dolgozom suli mellett pizzafutárként. Ha összedobjuk…

Így hát elkezdtünk keresgélni: Facebook-csoportokban, albérlet-kereső oldalakon. Az árak láttán majdnem sírva fakadtam: egy egyszobás garzon Zuglóban több volt havonta, mint amennyit ketten együtt kerestünk.

Végül találtunk egy lepukkant kis lakást Kőbányán. Penészes falak, nyikorgó parketta – de legalább a miénk lehetett volna.

Az első este ott ültünk a matracon a földön, pizzát ettünk papírtányérról.

– Ez most tényleg felnőtt élet? – kérdeztem Bencétől.

– Szerintem igen… vagy legalábbis valami olyasmi.

De hamar rájöttünk: az önállóság nem csak szabadságot jelent. Hanem felelősséget is. A pénz mindig kevés volt; néha napokig csak tésztát ettünk sajttal. A mosógép elromlott; Bence szerelte meg YouTube-videók alapján. Éjszakánként hallottuk a szomszédot üvöltözni a feleségével.

Közben anyámmal továbbra sem beszéltem. Egyik este azonban váratlanul megjelent az ajtónkban.

– Bejöhetek? – kérdezte halkan.

Bence gyorsan eltűnt a szobában; ketten maradtunk.

Anyám körbenézett: látta a dobozokat, az üres polcokat.

– Ezt akartad? – kérdezte csendesen.

– Igen… vagyis… nem tudom már.

Leült mellém a kanapéra.

– Tudod… én csak féltelek téged. Nem akarom, hogy úgy járj, mint én: hogy mindent feladsz valakiért, aztán egyedül maradsz.

– De anya… én nem te vagyok! Nekem más élet kell!

Sírva fakadtunk mindketten. Akkor először mondta ki:

– Sajnálom, ha túl szigorú voltam veled. Csak azt akartam… hogy ne bántson senki.

Megöleltem őt; először éreztem azt, hogy talán tényleg megértjük egymást egyszer.

Azóta eltelt fél év. Néha hazamegyek hozzá vacsorára; néha ő jön hozzánk segíteni főzni vagy mosni. Már nem akar irányítani – inkább tanácsot ad (ha kérem). Apámmal is újra beszélgetünk néha; ő is próbálja helyrehozni azt, amit elrontott.

De még mindig ott van bennem a félelem: vajon jó döntést hoztam? Vajon lehet-e úgy szeretni valakit – akár egy szülőt –, hogy közben önmagunk maradunk?

Ti mit gondoltok? Lehet-e egyszerre önállónak lenni és megtartani a családi kötelékeket? Vagy mindenkinek magának kell kitaposnia az útját?