A szívem helyett a csend beszél – Egy magyar idősotthon magányos karácsonya

– Anyu, ne haragudj, de most nem tudunk menni. A gyerekek betegek, Zsolti dolgozik, én is alig állok a lábamon. Majd jövő héten, jó? – mondta a lányom, Eszter a telefonban, miközben a háttérben valaki éppen kiabált, hogy elfogyott a tej. A hangja fáradt volt, de nem volt benne semmi melegség. Csak a megszokott sietség és türelmetlenség.

Letettem a kagylót. A kezem remegett. Az ablakon túl sűrűn hullott a hó, a parkban már csak a gondozók lábnyomai látszottak. A karácsonyi fények halványan pislákoltak az udvaron, de bennem csak a sötétség nőtt.

Ez volt a harmadik karácsonyom itt, a szolnoki Idősek Otthonában. Az első évben még reménykedtem, hogy csak átmeneti lesz. Hogy Eszter majd meggondolja magát, és hazavisz. Hogy Zsolti, a fiam, legalább néha meglátogat. De az évek alatt minden egyre ritkább lett: a telefonhívások, az üzenetek, az ölelések.

A szobatársam, Ilona néni éppen a rádiót tekergette. – Hallod, Marika? Már megint csak ugyanazokat a nótákat játsszák. – mondta bosszúsan. – Bezzeg régen! Akkor még együtt énekeltük otthon az egész családdal.

– Régen minden más volt – sóhajtottam. – Most már csak az emlékek maradtak.

Ilona néni rám nézett, és halkan megkérdezte: – Neked sem jönnek ma?

Megráztam a fejem. – Nem. Eszter azt mondta, betegek a gyerekek.

– Mindig van valami kifogás – mondta keserűen. – Az én fiam is azt mondta múlt héten, hogy túl sok a munka. Pedig tudom, hogy csak nem akar látni így… öregen.

Csend lett köztünk. A folyosón halk nevetés hallatszott: az egyik gondozó, Zsuzsa beszélgetett valakivel. Aztán kopogtak az ajtón.

– Jó estét! – dugta be fejét Zsuzsa. – Hoztam egy kis bejglit meg forralt bort. Legalább egy kicsit legyen ünnep!

Mosolyogtam rá hálásan. – Köszönjük, Zsuzsa! Maga mindig gondol ránk.

– Hát persze! – mondta vidáman. – Ha már a család nem jön…

Ilona néni halkan felsóhajtott: – Maga olyan jó lélek, Zsuzsikám.

Zsuzsa letette az asztalra a tálcát, majd leült mellénk. – Tudják, nekem sincs már senkim. Anyám meghalt tavaly, apám sose volt mellettünk. De itt legalább együtt vagyunk.

A bejgli illata betöltötte a szobát. Egy pillanatra tényleg olyan volt, mintha otthon lennék. De aztán újra rám tört az üresség.

Eszembe jutott az utolsó karácsonyunk otthon, amikor még mind együtt voltunk: Eszter díszítette a fát, Zsolti a tévé előtt veszekedett apjával azon, hogy ki nyerje meg az ünnepi focimeccset. Én pedig sütöttem-főztem hajnalig, hogy mindenkinek kedvére tegyek.

Aztán minden megváltozott. Először meghalt az uram, Laci bátyád. Azt hittem, összetart minket a gyász, de inkább széthúzott: Eszter férjhez ment Pestre, Zsolti elköltözött Debrecenbe egy lánnyal, akit sose kedveltem igazán.

Az első évben még próbáltak hívni magukhoz karácsonykor, de mindig csak vendég voltam náluk. Nem voltam otthon sehol. Egy idő után Eszter azt mondta: – Anyu, neked jobb lesz egy otthonban! Ott vigyáznak rád, társaságod is lesz…

Nem akartam menni. De amikor egyedül estem el a fürdőben és órákig feküdtem a hideg kövön, beláttam: igaza van.

Az első hónapokban minden új volt: más emberek, más szabályok, más szagok. Volt itt mindenféle: özvegyek, elhagyottak, olyanok is, akiket soha senki nem látogatott meg. És voltak páran – mint én –, akik még reménykedtek.

Az idő múlásával egyre kevesebb lett bennem is a remény. A gyerekeim élete ment tovább nélkülem. Néha úgy éreztem magam, mint egy régi bútor: hasznos voltam sokáig, de most már csak útban vagyok.

Ilona néni egyszer azt mondta: – Tudod mi a legrosszabb? Hogy már nem is haragszom rájuk igazán. Csak hiányoznak.

Én sem haragudtam Eszterre vagy Zsoltira. Tudtam jól: nehéz az élet odakint. Minden drága lett, mindenki rohan valahová. De azért fájt.

A karácsonyi vacsora alatt mindenki próbált mosolyogni: Marika néni sírt csendben az asztal végén; Pista bácsi hangosan mesélte ugyanazt a történetet harmadszor; Irénke néni megint összeveszett valakivel azon, ki kapja az utolsó szelet mákos bejglit.

Zsuzsa odajött hozzám: – Marika néni! Táncoljunk egyet?

Nevettem: – Ugyan már! Ezekkel a lábakkal?

– Majd én megtartom! – mondta vidáman.

Felálltam vele tétován; ő átkarolt és lassan ringatott a zene ritmusára. Egy pillanatra tényleg elhittem: nem vagyok egyedül.

De amikor visszaültem az ágyra és elcsendesedett mindenki körülöttem, újra rám tört az üresség.

Éjjel sokáig forgolódtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: vajon mit rontottam el? Túl sokat vártam el tőlük? Túl keveset adtam magamból? Vagy egyszerűen csak ilyen lett ez a világ?

Másnap reggel Ilona néni felkelt és azt mondta:
– Tudod mit? Ma írjunk levelet együtt! Írjuk meg nekik mindazt, amit érzünk!

Leültünk az asztalhoz és papírt vettünk elő. Először csak ültem némán; aztán írni kezdtem:
„Drága Eszterem! Hiányzol nagyon… Tudom, hogy elfoglalt vagy és nehéz most minden… de néha úgy érzem magam itt, mintha már nem is lennék fontos senkinek…”

A kezem remegett írás közben; Ilona néni is törölgette a szemét.
– Szerinted elolvassák majd? – kérdeztem halkan.
– Ha nem is most… egyszer biztosan – felelte halkan.

Este újra felhívtam Esztert.
– Anyu? Mi van? – szólt bele fáradtan.
– Semmi baj… csak hallani akartam a hangodat…
– Jól vagy? Minden rendben?
– Igen… csak… szeretlek titeket nagyon…
Csend lett a vonalban.
– Mi is szeretünk… majd jövő héten tényleg megyünk…
Letettem és tudtam: lehet, hogy nem jönnek el soha többé karácsonykor. De legalább kimondtam végre azt, amit annyi évig magamban tartottam.

Most itt ülök az ablakban és nézem a hóesést. Vajon hányan érzik még így magukat ebben az országban? Hány anya vár hiába egy ölelésre vagy egy szónyi szeretetre? Vajon tényleg csak teher lettünk mi idősek… vagy lehetne még helye a szeretetnek ebben a rohanó világban?