A szív nem felejt: Egy anya, aki elment a gyermekével, és soha nem tért vissza

– Zoltán! Megint én fürdetem a gyereket? – kiáltottam át a konyhából, miközben a fazékból kifutott a leves, és a tűzhelyen sistergett a kifröccsent zsír. A nappaliból csak a tévé hangja felelt: „Góóól! És máris vezet a Fradi!”

A kezem remegett, ahogy letettem a fakanalat. A kisfiam, Marci, épp akkor kezdett sírni a szobájában. A szívem összeszorult. Minden este ugyanez: én főzök, mosok, takarítok, altatok, miközben Zoltán a kanapén ül, sörrel a kezében, és úgy tesz, mintha nem hallaná sem engem, sem a gyereket.

– Zoltán! – léptem be dühösen. – Segítenél végre? Egész nap egyedül vagyok itthon Marcival! Nem bírom tovább!

– Most kezdődik a második félidő! – legyintett. – Majd utána.

– Mindig csak utána! – sziszegtem. – De nekem nincs utána! Nekem most van! Nekem mindig most van!

Marci egyre hangosabban sírt. Felkaptam, ringattam, de közben éreztem, hogy valami bennem végleg eltört. A könnyeim potyogtak Marci fejére. Ő rám nézett nagy barna szemével, mintha azt kérdezné: „Anya, miért vagy szomorú?”

Aznap este már nem szóltam többet Zoltánhoz. Csak ültem az ágy szélén, néztem a sötét plafont, és hallgattam, ahogy a férjem horkol.

Másnap reggel anyám hívott.

– Kislányom, olyan fáradtnak tűnsz. Mi van veletek?

– Semmi – hazudtam. – Csak kicsit sok most minden.

– Gyere haza pár napra Marcival. Segítek.

Sóhajtottam. Milyen jó lenne… De Zoltán sosem engedné.

Aznap este újra veszekedtünk. Zoltán megint későn jött haza, büdös volt a cigarettától és az olcsó sörtől.

– Hol voltál? – kérdeztem halkan.

– A fiúkkal. Megérdemlem egy nehéz nap után.

– És én? Én mit érdemlek? Egyedül vagyok mindennel! Nem is érdekel téged semmi!

– Ne hisztizz már! Más nők is kibírják!

– Más nők is sírnak esténként – mondtam halkan.

A következő napokban minden csak rosszabb lett. Marci beteg lett, lázas volt, egész éjjel virrasztottam mellette. Zoltán csak reggel kérdezte meg:

– Miért vagy ilyen nyúzott?

– Mert egész éjjel Marci mellett ültem! Te meg aludtál!

– Hát nem tudok segíteni, ha dolgoznom kell!

Ekkor döntöttem el: elmegyek. Nem örökre – csak amíg összeszedem magam. Csak amíg újra tudok mosolyogni Marcira.

Egy péntek délután összepakoltam pár ruhát, Marci kedvenc plüssét és egy doboz babapiskótát. Anyámhoz mentünk vonattal. Az úton Marci végigaludta az utat. Én csak néztem ki az ablakon, és próbáltam nem sírni.

Anyám kitárt karokkal várt.

– Gyere be gyorsan! Főztem húslevest.

Az első este anyám fürdette Marcit. Én csak ültem a konyhában egy bögre teával, és először hónapok óta nem éreztem magam teljesen egyedül.

Zoltán másnap hívott.

– Hol vagytok? – kérdezte ingerülten.

– Anyámnál vagyunk. Pihenek egy kicsit.

– Pihenni? És velem mi lesz? Ki főz rám?

– Főzz magadra! – csattantam fel. – Egy hétig bírd ki nélkülem!

Letette. Nem hívott többet aznap.

A következő héten anyám segített mindenben. Marci meggyógyult, én pedig lassan visszanyertem az erőmet. Egy este anyám leült mellém.

– Kislányom… Nem lehet így élni. Vagy beszéljétek meg Zoltánnal, vagy lépj tovább.

– De hát család vagyunk…

– Egy család akkor család, ha mindenki számít benne.

Zoltán végül eljött értünk. Virágot hozott – először három év után.

– Gyere haza – mondta halkan. – Hiányoztok.

– És segítesz majd? Fürdeted néha Marcit? Eljössz vele játszótérre?

– Megpróbálom… De tudod, hogy sokat dolgozom…

Nem hittem neki igazán. De adtam még egy esélyt.

Hazamentünk. Az első héten minden rendben volt: Zoltán fürdette Marcit, elment vele sétálni. De aztán újra jött a foci, a haverok, az esti sörök.

Egy este Marci sírt, én pedig már nem bírtam tovább.

– Zoltán! Most vagy segítesz, vagy vége!

Felnézett rám döbbenten.

– Mit akarsz tőlem? Hogy főzzek is? Hogy takarítsak? Nem vagyok nő!

– Nem nő kell ide! Apa kell ide!

Aznap éjjel összepakoltam mindent. Nem szóltam semmit. Csak fogtam Marcit és elmentem. Vissza anyámhoz.

Zoltán másnap dühöngött telefonon:

– Ha most elmész, ne gyere vissza!

Nem mentem vissza többé.

Az első hónap pokoli volt: bűntudat gyötört, hogy elvettem Marcit az apjától; félelem marcangolt, hogy egyedül maradok örökre; harag fojtogatott Zoltán miatt; szégyen égetett a faluban terjedő pletykák miatt.

Anyám tartotta bennem a lelket:

– Inkább legyél egyedül boldog anya, mint boldogtalan feleség!

Eltelt fél év. Zoltán egyszer sem keresett minket. Hallottam róla: új barátnője van, fiatalabb nálam. A faluban sokan összesúgtak mögöttem: „Láttad? Egyedülálló anya lett belőle.”

De én már nem szégyelltem magam. Minden nap Marcira néztem: egészséges volt, mosolygott rám reggelente. Megtanultam újra nevetni vele együtt.

Egy vasárnap délután Marci odabújt hozzám:

– Anya… hol van apa?

A szívembe markolt a fájdalom.

– Apa most máshol lakik – mondtam halkan. – De én mindig itt leszek veled.

Marci csak bólintott és átölelt.

Most már tudom: néha el kell menni ahhoz, hogy megtaláld önmagad és megmentsd azt, ami még menthető belőled és a gyermekedből.

De vajon tényleg lehet-e boldog család ott, ahol csak az egyik fél akarja igazán? Ti mit gondoltok: meddig kell tűrnie egy anyának? Hol van az a pont, amikor már nincs visszaút?