A szafírgyűrű ára – Egy családi ünnep, amely mindent megváltoztatott
– Ez nem lehet igaz! – szakadt ki belőlem, miközben a gyönyörű szafírgyűrűt bámultam az ujjamon. A vendégek tapsoltak, a férjem, László, büszkén mosolygott rám, de én csak a torkomban dobogó szívemet éreztem. Mindenki engem ünnepelt, ötvenöt éves lettem, és azt hittem, semmi sem ronthatja el ezt a napot. De ekkor Kinga, a menyem, határozott léptekkel a mikrofonhoz sétált.
– Kedves Éva mama! – kezdte fennhangon. – A család nevében szeretnék valamit bejelenteni.
A terem elcsendesedett. Mindenki várta a megható szavakat, de én már éreztem, hogy valami nincs rendben. Kinga sosem volt az a típus, aki csak úgy kedveskedik. Mindig is volt benne valami keménység, amitől a fiam, Gergő, egyszerre tűnt boldognak és megtörtnek.
– Úgy döntöttünk Gergővel – folytatta Kinga –, hogy elköltözünk Debrecenbe. És… – itt egy pillanatra rám nézett, mintha élvezné a helyzetet – …nem szeretnénk, ha a továbbiakban beleszólnál az életünkbe.
A terem megfagyott. A nővérem, Marika felhördült, László döbbenten nézett rám. A vendégek zavartan pislogtak. Én pedig ott álltam, a szafírgyűrűvel az ujjamon, és úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt.
– Kinga! – szólt rá Gergő halkan, de Kinga csak legyintett.
– Elég volt abból, hogy mindenbe beleszólsz! – folytatta. – Hogy mindig te tudod jobban! Hogy minden ünnepen te vagy a főszereplő!
A hangja remegett az indulattól. Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér. Próbáltam visszaemlékezni: mikor bántottam meg? Mikor léptem át azt a határt? Hiszen csak segíteni akartam nekik! Mindig ott voltam, amikor megszületett az unokám, amikor Kinga elvesztette az állását, amikor Gergő beteg lett. De lehet, hogy túl sok voltam?
László odalépett mellém.
– Elég legyen! – mondta halkan. – Ez nem ide tartozik.
De Kingát nem lehetett leállítani.
– Nem akarom többé hallani, hogy mit csináljak! Nem akarom, hogy mindenki előtt megalázz! – kiabálta.
A vendégek egy része már suttogott. Marika odasúgta:
– Éva, ülj le inkább…
De én nem tudtam mozdulni. Csak álltam ott, és próbáltam felfogni: most veszítettem el a fiamat? Az unokámat? Az egész családomat?
Kinga végül ledobta a mikrofont az asztalra és kiviharzott. Gergő utána ment. A terem lassan újra megtelt halk beszélgetéssel, de mindenki kerülte a tekintetemet.
Az este hátralévő részében csak ültem az asztalnál. László próbált vigasztalni.
– Ne törődj vele… majd lenyugszik…
De én tudtam: ez most más. Ez már nem csak egy vita volt. Ez szakadás volt a család szövetén.
Másnap reggel Gergő felhívott.
– Anya… ne haragudj Kingára… csak… nagyon feszült mostanában…
– Miért nem szóltatok előbb? – kérdeztem halkan.
– Mert mindig mindent magadra veszel – mondta fáradtan. – És mert… mert néha tényleg túl sok vagy.
Ez fájt. Nagyon fájt. Hiszen csak jót akartam! Csak azt akartam, hogy boldogok legyenek! Hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, amiket én fiatalon…
Aznap este Lászlóval órákig beszélgettünk.
– Talán tényleg vissza kell vennem magamból – mondtam könnyes szemmel.
– Éva… te mindig mindent szívből csinálsz. De lehet, hogy most tényleg hagynod kell őket élni.
Napokig nem hallottam Gergőékről. A ház üresnek tűnt. Az unokám rajzai még ott voltak a hűtőn, de már nem futott be reggelente hozzám ölelésért. Kinga nem jelentkezett. Marika minden nap hívott:
– Ne hagyd annyiban! Menj utánuk!
De én nem akartam erőltetni semmit. Vártam.
Egy héttel később Gergő állított be hozzánk. Egyedül volt.
– Anya… beszélhetnénk?
Leültünk a konyhában. Ő zavartan babrált egy bögrével.
– Kinga tényleg nagyon nehéz időszakon megy keresztül – kezdte. – Az anyukája beteg lett… és ő úgy érzi, mindenki tőle várja a megoldást. És…
– És én is csak terhet jelentek neki – fejeztem be helyette.
Gergő bólintott.
– De szeret téged… csak most… most mindenkinek idő kell.
Megértettem. Legalábbis próbáltam megérteni. De ahogy Gergő elment, újra rám tört az üresség érzése.
A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam: kertészkedtem, olvastam, találkoztam barátnőkkel. De minden este ugyanazt kérdeztem magamtól: hol rontottam el? Miért lettem ellenség a saját családomban?
Egy hónap telt el így. Egyik délután csöngettek: Kinga állt az ajtóban az unokámmal.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Beengedtem őket. Leültünk a nappaliban. Kinga sokkal törékenyebbnek tűnt, mint valaha.
– Sajnálom azt az estét – mondta végül. – Nem kellett volna így kitörni… Csak… annyira nyomasztott minden…
Némán bólintottam.
– Tudom, hogy segíteni akarsz… de néha úgy érzem, megfulladok tőle…
Az unokám odabújt hozzám.
– Szeretlek mama! – suttogta.
Ekkor sírni kezdtem. Kinga is sírt. Megöleltük egymást.
Azóta lassan javulnak a dolgok. Nem tökéletes minden – néha még mindig összeszólalkozunk –, de próbálunk tanulni egymásból és egymásról.
Most már tudom: néha a legdrágább ajándék sem ér semmit, ha közben elveszítjük egymást.
Vajon hány családban játszódik le ugyanez? Meddig mehet el egy anya vagy egy anyós anélkül, hogy átlépné azt a bizonyos határt? És vajon képesek vagyunk-e újra megtalálni egymást egy ilyen törés után?