A régi bőrönd titka – családi kötelékek drámája egy magyar nagymama szemével
– Gergő, mit keresel a padláson? – kiáltottam fel, ahogy a nyikorgó lépcsőn felkúszott hozzám az unokám árnyéka. A szívem hevesen vert, mintha előre éreztem volna, hogy ez az este mindent megváltoztat.
– Mama, beszélnünk kell – mondta halkan, de a hangjában ott vibrált valami idegen. Nem az a gyermeki könyörgés, amit kiskorában hallottam tőle, hanem valami felnőttes, kétségbeesett.
A régi bőrönd mellett állt, amit még az apámtól örököltem. Abban tartottam mindent, ami fontos volt: fényképeket, leveleket, egy kis pénzt – azt a bizonyos összeget, amit minden öreg magyar asszony félretesz a temetésére. Mert hát ki tudja, mikor jön el az idő, és nem akartam, hogy a lányomnak vagy az unokámnak szégyenkeznie kelljen miattam.
– Gergő, ne nyúlj hozzá! – szóltam rá élesebben, mint akartam. – Az nem játék.
– Tudom, mama – sóhajtott. – De most nagyon nagy bajban vagyok. És csak te segíthetsz.
Leültem a poros ládára. A padlás dohos levegője összeszorította a torkomat. Kint tombolt a vihar, az esőcseppek doboltak a palatetőn. Gergő leült mellém. A szeme vörös volt – vagy sírt, vagy egész éjjel nem aludt.
– Elmondod végre? – kérdeztem csendesen.
– Elbuktam mindent – suttogta. – A munkahelyemen leépítés volt. Az albérletből is ki fognak rakni. Nincs pénzem semmire. És… és Eszter terhes lett. Nem tudom, mit csináljak.
A szívem összeszorult. Eszter… az a csendes lány, akit mindig is kedveltem. De Gergő még csak huszonhárom éves! Hogy lehet ilyen felelőtlen?
– És anyád? – kérdeztem halkan.
– Anya… Anya azt mondta, hogy ő már nem tud segíteni. Mióta elköltözött Attilához, mintha nem is lennék a fia. Csak te maradtál nekem.
A múlt hirtelen rám szakadt: amikor a lányom elhagyott minket Gergővel együtt. Amikor azt mondta: „Mama, én ezt nem bírom tovább! Neked csak a múltad van, nekem meg az életem!” Akkor úgy éreztem, kettészakadok. De Gergőt itt hagyta nekem – és én mindent megtettem érte.
Most pedig itt ül velem szemben: összetört fiúból férfivá lett, de még mindig olyan elveszett.
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem végül.
– Azt a pénzt… Tudom, hogy van ott valamennyi. Nem akarom elvenni tőled, de ha most nem segítesz… lehet, hogy soha többé nem látod az unokád.
Ez volt az a pillanat, amikor minden fájdalmam feltépődött. Hányszor mondtam magamban: „Éva (mert így hívnak), ne engedd kihasználni magad! Ne hagyd, hogy mindenki csak akkor keressen, ha bajban van!” De hát mit tehettem volna? Egy anya vagy nagymama szíve sosem tud nemet mondani.
– Gergő… ez a pénz…
– Tudom! Temetésre raktad félre! De mama… most élünk! Most kellene segítened! Ha meghalok szégyenben vagy hajléktalanként, akkor mire lesz jó az a pénz?
Elfordítottam a fejem. Az ablakon át villám cikázott át az égen. Eszembe jutottak azok az esték, amikor Gergőt altattam: meséltem neki arról, milyen volt gyereknek lenni a faluban, amikor még mindenki ismert mindenkit. Amikor még számítottunk egymásnak.
– És ha odaadom? Mi lesz akkor? – kérdeztem reszkető hangon.
– Akkor újra tudok kezdeni mindent. Eszterrel együtt. Megígérem… visszaadom majd! Vagy ha nem is tudom visszaadni… legalább tudni fogod: nem hagytál cserben.
Csend lett köztünk. Hallottam a saját lélegzetemet is.
– Tudod te egyáltalán, mennyi munka volt ezt összegyűjteni? Hány évig spóroltam minden fillért? Hány karácsonykor vettem olcsóbb bejglit csak azért, hogy maradjon valami félretéve?
Gergő lehajtotta a fejét.
– Tudom… Sajnálom…
Akkor hirtelen eszembe jutott egy régi emlék: amikor anyám sírva adta oda nekem az utolsó ötven forintját az első lakásomhoz. „Majd visszaadod” – mondta akkor is. Soha nem tudtam visszaadni neki semmit… csak sírtam a sírjánál.
Felálltam lassan. A térdem fájt – öreg vagyok már ehhez az egészhez.
– Gyere le velem! – mondtam végül.
Lementünk együtt a konyhába. Kivettem a bőröndből a borítékot. Megszámoltam: 420 ezer forint volt benne. Nem sok – de nekem egy élet munkája.
– Tessék – nyújtottam át neki remegő kézzel.
Gergő először nem akarta elvenni.
– Mama… biztos vagy benne?
– Már semmiben sem vagyok biztos – sóhajtottam. – De ha most nem segítek neked… akkor minek éltem eddig?
Átölelt. Sírtunk mindketten.
Aznap este egyedül maradtam. Néztem ki az ablakon a viharba. Vajon jól tettem? Vajon tényleg segítettem neki? Vagy csak elvettem magamtól az utolsó biztonságot?
A következő hetekben ritkán hallottam Gergőről. Egy-egy üzenet: „Minden rendben lesz”, „Köszönöm”. De aztán egy nap Eszter állt az ajtóban: pocakosan, fáradtan.
– Jó napot kívánok… Éva néni…
Beengedtem. Leültünk teára.
– Gergő dolgozik – mondta halkan. – Nagyon igyekszik. Én is keresek valamit… De szeretném megköszönni magának mindent.
Csak bólintottam. Néztem ezt a fiatal lányt: mennyi félelem van benne! Mennyi bizonytalanság!
Aztán egy hónap múlva megszületett Bence. Az első dédunokám! Amikor először fogtam karomban azt a pici gyereket, minden haragom elszállt.
De aztán jött az élet: Gergőnek nem sikerült visszafizetnie semmit. Eszterrel sokat veszekedtek; néha nálam aludtak hetekig, mert összevesztek az albérletben vagy nem volt pénzük rezsire.
A lányom egyszer felhívott:
– Anya! Miért mindig te mented meg őket? Miért nem tanulják meg végre maguk intézni az életüket?
Nem tudtam válaszolni neki. Csak sírtam csendben.
Most itt ülök egyedül ebben az öreg házban; nézem a bőrönd helyét a padláson – üres már régóta. Néha úgy érzem: mindent odaadtam ebből az életből másoknak… és magamnak semmit sem hagytam.
De amikor Bence rám mosolyog… talán mégis megérte?
Vajon jól tettem? Ti mit tettetek volna a helyemben? Megéri feláldozni mindent azokért, akiket szeretünk?