A portás lánya és a limuzin – Egy magyar lány története a kirekesztésről és büszkeségről

– Te, hallottad, hogy a portás lánya is eljön a szalagavatóra? – csattant fel hangosan Dóri hangja a folyosón, miközben a többiek nevetve összesúgtak mögötte. A nevem Farkas Zsófi, és abban a pillanatban úgy éreztem, mintha minden szem rám szegeződne. A kezem ökölbe szorult, de csak lehajtott fejjel siettem tovább, mintha nem is hallottam volna semmit.

A budapesti Szent Imre Gimnáziumban jártam tizenkettedikbe. Apám, Farkas László, már tíz éve volt a suli portása. Minden reggel ő nyitotta ki az ajtót, ő köszönt mindenkinek elsőként. Nekem azonban ez inkább átok volt, mint áldás. A gazdag szülők gyerekei – Dóri, Gergő, Ákos és a többiek – mindig megtalálták a módját, hogy éreztessék velem: nem tartozom közéjük.

– Zsófi, nem félsz, hogy apád majd bejön táncolni is? – kérdezte gúnyosan Gergő az egyik szünetben. A többiek röhögtek. – Vagy inkább ő lesz a biztonsági őr?

Nem szóltam semmit. Otthon persze mindent elmeséltem anyának. Ő csak annyit mondott: – Kislányom, ne törődj velük! Apád becsületes ember. Az ilyenek csak irigyek.

De én nem tudtam nem törődni vele. Amikor reggelente apámmal együtt mentem be – ő biciklivel, én gyalog –, már messziről láttam a BMW-ket, Audikat, amikből kiszálltak a tökéletesre sminkelt lányok és az elegáns fiúk. Nekem sosem volt új ruhám; anyu mindig turkálóból vette nekem a holmikat, de legalább tiszták és rendesek voltak.

A szalagavató közeledett. Mindenki erről beszélt: ki milyen ruhát vesz fel, ki milyen autóval érkezik majd. Dóri már hetekkel előtte dicsekedett: – Apám bérel nekem egy fehér Jaguárt! És ti? – kérdezte körbe. Én csak vállat vontam.

Otthon este csendben vacsoráztunk. Apám fáradtan ült az asztalnál.
– Zsófi, mi bánt? – kérdezte halkan.
– Semmi – hazudtam.
De ő csak nézett rám azokkal a fáradt, de meleg szemekkel.
– Tudod, hogy bármit megtennék érted – mondta végül.

A szalagavató előtti héten történt az igazi mélypont. Egyik reggel Dóri odalépett hozzám az öltözőben.
– Zsófi, remélem, nem abban a régi kabátban jössz majd… vagy legalább apád kimossa előtte! – mondta hangosan.
A többiek nevettek. Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe, de nem akartam sírni előttük.

Aznap este otthon kiborultam.
– Nem akarok elmenni! – sírtam anyám vállán.
– Dehogyisnem! – mondta anyu határozottan. – Ez a te napod is! Nem hagyhatod, hogy elvegyék tőled!
Apám csak csendben ült, aztán felállt és kiment az udvarra. Sokáig nem jött vissza.

Másnap reggel apám odahívott magához.
– Zsófi, tudod… van egy régi barátom még a katonaságból. Sofőr lett belőle egy cégnél. Megkértem…
– Mit? – néztem rá értetlenül.
– Hogy elvigyen téged limuzinnal a szalagavatóra.
– Tényleg? De hát… az rengeteg pénz!
– Megoldjuk – mondta mosolyogva. – Néha nekünk is jár egy kis csoda.

Nem akartam elhinni. Anyu egész héten varrt nekem egy egyszerű, de gyönyörű kék ruhát. A hajamat is ő fonta be aznap este. Amikor kiléptem az ajtón, apám szemében könny csillant.
– Gyönyörű vagy! – mondta halkan.

A limuzin pontosan hétkor gördült be a panelház elé. A sofőr – apám barátja, Pista bácsi – kiszállt és udvariasan kinyitotta nekem az ajtót.
– Jó estét, kisasszony! – mondta mosolyogva.
Az egész ház népe kinézett az ablakon. Még sosem láttak ilyet nálunk.

Ahogy megérkeztünk az iskolához, mindenki odafordult. Dóriék tátott szájjal nézték, ahogy kiszállok a limuzinból. Gergő még el is felejtett beszólni valami gúnyosat.
– Ez… ez meg hogy? – suttogta Dóri hitetlenkedve.
Csak rámosolyogtam és beléptem az épületbe.

Az este csodálatos volt. Táncoltam az osztálytársaimmal, sőt még Gergő is odajött hozzám:
– Zsófi… bocsi… lehet, hogy néha túlzásba vittük…
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.

A szünetben Dóri odajött hozzám.
– Szép ruhád van… tényleg jól áll neked…
Először azt hittem, csak gúnyolódik, de láttam rajta: most először tényleg őszinte volt.

Az este végén apám várt rám az iskola előtt. Amikor meglátott, átölelt.
– Büszke vagyok rád! – suttogta a fülembe.
Éreztem: most először igazán önmagam lehetek.

Másnap már másként néztek rám az osztályban. Nem lettem hirtelen népszerű vagy gazdag – de már nem voltam láthatatlan sem. És ami a legfontosabb: megtanultam kiállni magamért és büszkének lenni arra, honnan jövök.

Most már tudom: nem az számít, hogy mennyi pénzed van vagy milyen autóval jársz iskolába. Hanem az, hogy milyen ember vagy és mennyire szereted azt, aki vagy és ahonnan jöttél.

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyit számít ma Magyarországon a pénz és a származás? Vagy lehet még tiszta szívvel boldognak lenni ebben a világban?