A múlt terhe – Egy magyar fiú hazatérése

– Miért nem jöttél hamarabb, Gergő? – kérdezte Éva néni, miközben az ajtóban állt, karjait összefonva, tekintete vádolóan fúródott belém. A hajnal még csak derengeni kezdett a régi, paneles lakótelepen, ahol minden lépcsőházban ugyanaz az áporodott szag fogadja az embert. A kezem remegett a bőrönd fogantyúján, és csak annyit tudtam kinyögni: – Nem tudom.

Hazudtam. Tudtam. Nem akartam látni anyám üres ágyát, nem akartam hallani a lakás csendjét, amelyben már soha többé nem csörög meg a kávéscsésze reggelente. Nem akartam szembenézni azzal, hogy mindent elrontottam.

A temetés harmadik napján érkeztem haza Szegedről Budapestre. A vonaton végig bámultam a pusztát, a szántóföldeket, amelyek gyerekkoromban még titkos birodalmak voltak számomra. Most csak üresnek tűntek, mint én magam.

A lakásban minden ott volt, ahol hagytuk. A hűtőn még mindig ott lógott az a cetli: „Vigyél magaddal almát!” – anyám kézírása. A nappaliban a fotelban egy összehajtogatott takaró, rajta egy könyv: Szabó Magda – Az ajtó. Anyám kedvence. Kinyitottam, és egy régi fénykép hullott ki belőle: én vagyok rajta, hatévesen, anyám ölében ülve. Az arcomon csupa csokoládé, ő pedig nevet.

A konyhában Éva néni már főzte a kávét. – Nem baj, hogy későn jöttél – mondta halkan –, de most már itt vagy. Az embernek néha idő kell.

Leültem az asztalhoz. Az abrosz ugyanaz volt, mint húsz éve: kockás, kissé foltos. A falon egy régi naptár: 2012. Anyám sosem cserélte le. „Az volt a legszebb évünk” – mondta mindig.

– Mit fogsz most csinálni? – kérdezte Éva néni.

– Nem tudom – feleltem ismét. És tényleg nem tudtam. A testvérem, Zsuzsi már mindent elintézett: temetés, papírok, hagyaték. Én csak ültem ott, mint egy idegen.

Aztán Zsuzsi is megérkezett. Az ajtót becsapta maga mögött, ledobta a táskáját.

– Végre! – kiáltotta. – Most már legalább segíthetsz! Nem gondolod, hogy nekem is nehéz volt mindent egyedül csinálni?

– Sajnálom – mondtam halkan.

– Mindig csak sajnálod! De soha nem vagy itt! – csattant fel.

Éva néni próbált közénk állni: – Gyerekek, most nem ez a fontos…

De Zsuzsi nem hagyta abba:

– Tudod mit? Mindig is anya kedvence voltál! Mindig neked bocsátott meg mindent! Nekem soha semmit! Most is csak rád várt…

Nem szóltam semmit. Mert igaza volt. Mindig is úgy éreztem: anyám engem jobban szeretett. Vagy csak jobban féltett? Zsuzsi mindig erősebb volt nálam. Én voltam az, aki elmenekült otthonról, amikor apa elhagyott minket. Én voltam az, aki sosem tudott igazán felnőni.

Aznap este egyedül maradtam a lakásban. Kinyitottam anyám szekrényét: minden ruhája ott lógott még, illatukban ott volt az egész gyerekkorom. Egy dobozban találtam leveleket: apámtól anyámnak, anyámtól nekem és Zsuzsinak. Egyikben ezt írta nekem:

„Gergőm! Ne haragudj rám azért, mert néha túl sokat vártam tőled. Tudom, hogy nehéz volt neked apa nélkül felnőni. De mindig büszke voltam rád. Ha egyszer visszajössz ide, remélem, megtalálod magadban azt a fiút, akit én láttam benned.”

Sírni kezdtem. Hangosan, görcsösen, mint egy gyerek. A falak visszhangozták a zokogásomat.

Másnap reggel Zsuzsi már pakolt.

– Eladjuk ezt a lakást – jelentette ki határozottan. – Nekem nincs szükségem rá. Neked?

– Nem tudom…

– Persze hogy nem tudod! Soha semmit nem tudsz eldönteni! – kiabált rám.

– Miért haragszol rám ennyire? – kérdeztem végül.

– Mert te mindig megúsztad! Mindig elmentél! Én maradtam itt anyával, én ápoltam őt az utolsó hónapokban is! Te csak telefonáltál néha…

– Féltem visszajönni… Féltem attól, hogy már késő…

– Hát most már tényleg késő! – mondta keserűen.

Csend lett köztünk. Aztán Zsuzsi leült mellém.

– Tudod mit? Lehet, hogy anya tényleg jobban szeretett téged. De én is szeretlek téged… Csak haragszom rád…

Átöleltem őt. Először húsz év után.

A következő napokban együtt pakoltunk. Minden tárgyhoz emlék tapadt: egy repedt bögre – karácsony 1998; egy szakadt plüssmaci – Zsuzsi első kórházi napja; egy törött képkeret – apa utolsó látogatása.

A szomszédok is átjöttek búcsúzni: Marika néni hozott pogácsát, Laci bácsi pálinkát kínált.

– Jó fiú voltál te mindig, Gergő – mondta Marika néni.

– Nem hiszem…

– Dehogynem! Csak túl nagy terhet raktak rád ezek a falak…

Este Zsuzsi elővette egy régi családi albumot.

– Nézd csak ezt a képet! Emlékszel? Itt még együtt voltunk mindannyian…

Néztem apám arcát a képen: fiatal volt és boldog. Anyám mosolygott, Zsuzsi az ölében ült, én mellette álltam.

– Szerinted lehet újrakezdeni? – kérdeztem halkan.

Zsuzsi vállat vont:

– Talán igen… De előbb el kell engedni azt, ami fáj.

Az utolsó este kimentem a ház elé. A játszótéren két kisfiú focizott épp úgy, ahogy mi tettük annak idején Laciékkal és Petivel. Egy pillanatra újra gyereknek éreztem magam.

Másnap reggel elindultam vissza Szegedre. A bőröndöm könnyebb lett – de valahogy mégis nehezebbnek éreztem magam.

A vonaton ülve elővettem anyám levelét és újra elolvastam:
„Ha egyszer visszajössz ide… megtalálod magadban azt a fiút…”

Talán tényleg ezért kellett hazajönnöm: hogy megbocsássak magamnak és Zsuzsinak is.

Vajon hányan cipeljük magunkkal a múlt terhét úgy, hogy közben azt hisszük: csak mi vagyunk hibásak mindenért? És vajon lehet-e valaha igazán elengedni azt a bűntudatot, amit a család rak ránk? Várom a gondolataitokat…