A mostohalány sikolya mélyebbre vág, mint bármilyen kés – Egy magyar mozaikcsalád története

– Takarodj ki a szobámból! – üvöltötte Dóri, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a falon remegni kezdtek a családi fotók. Megdermedtem. A kezemben tartott bögre forró tea már kihűlt, de a mellkasomban fortyogott a fájdalom. „Te nem vagy az anyám!” – visszhangzott bennem újra és újra.

A konyhában ültem, próbáltam nem sírni, amikor a fiam, Marci, óvatosan benézett.
– Anya, minden rendben? – kérdezte halkan.
– Persze, kicsim – hazudtam, de a hangom elcsuklott.

A férjem, Zoli, csak este ért haza. Amint belépett, már látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Dóri… megint. Nem tudom, mit csináljak vele. Próbálok kedves lenni, de csak gyűlöl engem – suttogtam.
– Nehéz neki is. Tudod jól, milyen volt az anyja halála után…
– Tudom! De én is ember vagyok! – tört ki belőlem. – Nem bírom már ezt a gyűlöletet. Minden nap azt érzem, mintha betolakodó lennék a saját otthonomban.

Zoli leült mellém. Megfogta a kezem.
– Adj neki időt. Majd megszokja.
– Már három éve próbálkozom! – fakadtam ki. – Meddig kell még várnom?

Másnap reggel Dóri szó nélkül ment el mellettem. A reggelit sem ette meg. Csak Marci ült velem szemben, ő is csendben kanalazta a tejbegrízt.
– Anya… Dóri tényleg utál téged? – kérdezte halkan.
– Nem tudom, Marci. Talán csak nagyon haragszik a világra.

Az iskolából délután hívott az osztályfőnöke.
– Jó napot kívánok, itt Farkasné tanárnő beszél. Dóri ma verekedésbe keveredett az udvaron. Kérem, jöjjön be holnap reggel beszélgetni.

Este Zoli próbált beszélni Dórival.
– Mi történt az iskolában? – kérdezte szelíden.
– Semmi! – vágta rá Dóri. – Úgyis mindegy nektek!
– Nem mindegy! – szólt közbe Zoli. – Anyád aggódik érted…
– Ő nem az anyám! – vágta rá újra Dóri, és könnyekkel a szemében rohant fel az emeletre.

Zoli rám nézett tehetetlenül.
– Nem tudom, mit csináljak vele…

Aznap éjjel nem aludtam. Csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam: miért nem vagyok elég jó? Mit rontottam el? Lehet egyáltalán pótolni egy elvesztett anyát?

Reggel az iskolában Farkasné tanárnő hosszan magyarázta:
– Dóri nagyon zárkózott lett az utóbbi időben. Azt mondja, otthon senki sem érti meg…

Hazafelé menet Dóri mellettem ült az autóban. Hallgattunk. Végül megszólaltam:
– Sajnálom, hogy nehéz neked velem…
– Nem érdekel – motyogta.
– Tudod… én nem akarok az anyád lenni. Csak azt szeretném, ha tudnád: számíthatsz rám.
Dóri csak kinézett az ablakon.

A következő hetekben minden egyre rosszabb lett. Dóri késő estig csavargott, egyszer el is tűnt egy egész éjszakára. Zoli és én kétségbeesetten kerestük. Hajnalban találtuk meg egy panelház lépcsőházában sírva.
– Hagyjatok békén! – sikította rám, amikor át akartam ölelni.

A családunk széthullott. Marci is egyre csendesebb lett. Egy este vacsora közben kiborult:
– Miért nem lehetünk normális család? Miért kell mindig veszekedni?
Zoli felállt az asztaltól:
– Elég volt! Ha így folytatjuk, mindent elveszítünk!

Egy hét múlva Dóri apai nagymamája temetésére mentünk vidékre. Ott találkoztunk Zoli volt feleségének nővérével is.
– Látod? Ezért nem kellett volna másik nőt hoznod a házhoz! – sziszegte nekem félhangosan.
Éreztem magamon a rokonok pillantásait: „Ő az új nő.”

Hazafelé Zoli dühösen csapta be az autó ajtaját:
– Elegem van ebből! Mindig te vagy a hibás mindenki szemében!
– Akkor miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem sírva.
– Mert félek… félek, hogy elveszítem Dórit is!

Otthon napokig nem beszéltünk egymással rendesen. Marci is inkább a szobájába zárkózott. Egy este azonban váratlanul Dóri jelent meg a konyhában.
– Holnap lesz anyu születésnapja…
Megállt mögöttem, és halkan hozzátette:
– Sütöttél volna neki tortát?
Lassan bólintottam:
– Ha szeretnéd… együtt is megsüthetjük.
Dóri vállat vont:
– Mindegy…
De másnap délután ott állt mellettem a konyhapultnál. Szótlanul keverte a tésztát, néha rám pillantott. Amikor elkészültünk, csak annyit mondott:
– Köszi…

Aznap este először ült le velünk vacsorázni hetek óta. Marci óvatosan mosolygott rá. Zoli rám nézett: talán van remény.

De másnap újra minden kezdődött elölről: Dóri eltűnt iskola után. Zoli dühösen telefonált végig mindenkit, én pedig csak ültem és vártam. Amikor végre hazaért éjfél után, rám sem nézett.

Egy hónappal később Zoli azt mondta:
– Talán jobb lenne külön költöznünk egy időre…
Mintha jeges vízzel öntöttek volna le.
– Ezt akarod? Feladod?
– Nem tudom már, mit tegyek…

Marci zokogva könyörgött:
– Ne menjetek szét! Én nem akarok két családot!

Végül mégsem költöztünk külön. Egy este Dóri bejött hozzám:
– Azt hiszed, könnyű nekem? Mindenki azt várja tőlem, hogy szeresselek… De én félek! Ha megszeretlek, akkor újra elveszíthetek valakit!
Megöleltem őt óvatosan.
– Nem kell szeretned engem úgy, mint az anyukádat. De itt vagyok neked. És mindig itt leszek.
Dóri sírt. Éreztem: most először engedett közel magához egy picit.

Azóta lassan javulnak a dolgok. Vannak visszaesések, de már néha együtt nevetünk vacsoránál. Marci is felszabadultabb lett. Zoli végre kiáll mellettem a rokonok előtt is.

De minden nap ott motoszkál bennem a kérdés: Vajon valaha tényleg család leszünk? Vagy örökre maradnak ezek a sebek?

Ti mit gondoltok? Lehet igazi bizalom és szeretet egy mozaikcsaládban? Meg lehet gyógyítani ezeket a régi fájdalmakat?