A menyem már nem jár köntösben – egy magyar anyós vallomása a családi boldogság határán

– Dóra, miért vagy már megint ilyen kicsípve? – kérdeztem halkan, miközben a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy a menyem vörös rúzst ken az ajkára.

Ő csak egy pillanatra nézett rám a tükörből, aztán elmosolyodott. – Csak jól akarom érezni magam a bőrömben, Ilona néni. Semmi különös.

De én tudtam, hogy valami nem stimmel. Az én fiam, Gábor, mindig is keményen dolgozott. Most is reggeltől estig az építkezésen van, hogy eltartsa a családját. Dóra pedig… hát, Dóra régen sosem törődött ennyit magával. Mióta megszületett a két unokám, Lili és Marci, mindig csak otthon volt, köntösben járt egész nap, haját kontyba csapva. Most meg mintha kicserélték volna: minden reggel smink, szűk farmer, új frizura. És minden este elmegy futni vagy a konditerembe.

Az első alkalommal még örültem neki. Gondoltam, végre magára is gondol. De ahogy teltek a hetek, egyre inkább szorongani kezdtem. Vajon tényleg csak magáért teszi? Vagy valaki más miatt? És Gábor? Ő semmit sem vesz észre. Hazajön fáradtan, ledobja a cipőjét, bekap valamit vacsorára, aztán leül a tévé elé vagy még dolgozik a laptopján.

Egyik este, amikor Dóra már elment edzeni, odamentem Gáborhoz.
– Fiam, beszélhetnénk egy kicsit?
– Most? Nagyon fáradt vagyok, anya…
– Csak pár perc. Figyelj rám! Nem vetted észre, hogy Dóra mennyit változott mostanában?
Gábor sóhajtott.
– Anya, ne kezdjük megint! Örülj neki, hogy jól érzi magát. Nekem így is elég bajom van a munkahelyen.
– De hát… nem furcsa neked? Régen sosem járt el esténként…
– Anya! – nézett rám szigorúan. – Ez az ő dolga. Ne szólj bele!

Elhallgattam. De belül forrtam. Mi van, ha Dóra valaki mással találkozik? Mi van, ha tönkremegy a házasságuk? Mi lesz az unokáimmal?

Másnap reggel Lili odabújt hozzám.
– Mama, anya ma is elmegy edzeni?
– Igen, kicsim – simogattam meg a haját. – De majd együtt sütünk palacsintát!

Próbáltam elterelni a gondolataimat, de nem ment. Egész nap csak ezen járt az agyam. Felhívtam a barátnőmet, Marikát.
– Te figyelj már! Szerinted normális ez? Hogy egy kétgyerekes anya minden este eljár otthonról?
– Ilona! Ma már más világ van. Lehet csak unatkozott eddig…
– De mi van, ha valaki más miatt csinosítja magát?
– Akkor azt úgysem tudod megakadályozni…

Ez volt az első pofon. Rájöttem: lehet, hogy tényleg semmit sem tehetek.

A következő héten Dóra még később jött haza az edzésről. Az órámra néztem: fél tíz volt már. Gábor addigra már aludt. Amikor belépett az ajtón, halkan szóltam rá:
– Minden rendben van?
– Persze – felelte gyorsan –, csak beszélgettem egy kicsit Edinával az öltözőben.
– Edinával? Az ki?
– Egy lány a konditeremből.

Hazudott? Vagy csak én vagyok paranoiás?

Egyik délután Lili rajzolt valamit nekem: egy nagy szívet és benne anyát meg apát kézen fogva. Megszorult a torkom. Mi lesz velük, ha tényleg baj van? Mi lesz velem? Évek óta csak rájuk gondolok: segítek főzni, takarítani, vigyázok a gyerekekre. Ha Dóra elhagyja Gábort… talán soha többé nem láthatom az unokáimat annyit.

Aztán egy vasárnap délután Dóra váratlanul leült mellém.
– Ilona néni… Tudom, hogy aggódsz miattam.
Meglepődtem.
– Ugyan már…
– De igen. Látom rajtad. Szeretném, ha tudnád: nem csinálok semmi rosszat. Egyszerűen csak… belefáradtam abba az életbe, amiben mindenki csak anyaként látott engem. Szerettem volna újra nőnek érezni magam.

Néztem őt: könnyes volt a szeme.
– És Gábor?
– Ő… ő észre sem veszi. Néha úgy érzem, mintha nem is lennék fontos neki. Csak dolgozik és dolgozik…

Hirtelen megsajnáltam őt. De még mindig ott motoszkált bennem a félelem: mi van, ha ez csak kifogás?

Aznap este Gábor később jött haza a szokásosnál. Dóra már aludt. Leültem mellé.
– Fiam… beszélnünk kellene.
– Anya…
– Nem rólam van szó! Dóráról! Figyelj rá jobban! Látod te is: szenved.
Gábor csak legyintett:
– Majd megbeszéljük…

De nem beszélték meg soha.

Egy hét múlva Dóra sírva hívott fel.
– Ilona néni… nem bírom tovább! Úgy érzem, megfulladok ebben a házasságban!
Megdermedtem.
– Mit akarsz tenni?
– Nem tudom… talán elköltözöm egy időre anyuhoz.

Aznap este Gábort is felhívtam.
– Fiam! Most már tényleg baj van! Ha nem teszel semmit… elveszíted őt!
Csend volt a vonalban.
– Anya… én mindent értetek csinálok! Dolgozom éjjel-nappal!
– De közben elveszted azt, ami igazán fontos!

Másnap Dóra valóban összepakolt pár ruhát és elment az anyjához. A gyerekek sírtak utána. Életemben először éreztem magam teljesen tehetetlennek.

Hetekig tartott ez az állapot: Gábor magába zárkózott; Dóra nem vette fel neki a telefont; én pedig próbáltam tartani a lelket mindkettőjükben és vigyázni az unokákra.

Egy este Lili odabújt hozzám:
– Mama… anya visszajön még?
Nem tudtam mit mondani.

Végül Dóra visszajött – de csak azért, hogy megbeszéljék Gáborral: adnak még egy esélyt egymásnak. Elmentek párterápiára is – ezt már én javasoltam nekik nagy nehezen.

Most hónapokkal később úgy tűnik: lassan rendeződik minden. Gábor kevesebbet dolgozik; Dóra továbbra is törődik magával – de már nem titkolózik; együtt járnak sétálni esténként.

De bennem ott maradt a kérdés: vajon jól tettem-e, hogy beleavatkoztam? Vagy csak rontottam mindent?

Néha éjszakánként felriadok: vajon meddig szabad egy anyának aggódnia és közbelépnie? Hol húzódik a határ törődés és tolakodás között? Ti mit tennétek a helyemben?