A magányban nincs öröm – Éva története a panelrengetegből
– Miért nem hív fel senki? – kérdeztem magamtól, miközben a kávéfőző kattogását hallgattam a panelkonyhában. A falak vékonyak, hallani lehetett, ahogy a szomszéd, Marika néni már megint veszekedett a fiával. Nálam viszont csak a csend lakott. A telefonom némán hevert az asztalon, mintha csak gúnyolódna rajtam: „Neked már nincs senkid.”
Én vagyok Éva. Hatvanhárom éves vagyok, özvegy, két felnőtt gyerekkel, akik már rég elköltöztek. A fiam, Gábor Németországban él, a lányom, Zsófi pedig Budapesten, de hónapok óta nem keresett. Az unokáimat csak Facebookon látom. A férjem, Laci öt éve halt meg hirtelen szívinfarktusban. Azóta minden reggel ugyanaz: kávé, csend, emlékek.
A mai nap más volt. Valami fojtogató érzés szorította a torkomat. Talán mert tegnap volt Laci halálának évfordulója, talán mert éjjel azt álmodtam, hogy újra együtt ülünk a régi Trabantunkban és nevetünk valamin, amit már rég elfelejtettem. Amikor felébredtem, csak a hideg párna maradt.
Aztán megszólalt a kapucsengő. Megijedtem – ki lehet az ilyen korán? Az ablakból láttam, hogy az öcsém, András áll lent. Tíz éve nem beszéltünk. Egy örökségi vita miatt haragudtunk össze, amikor anyánk meghalt. Ő azt mondta, én mindent elvettem tőle. Én azt mondtam, ő sosem segített semmiben.
– Éva! – kiáltotta fel az ablakba. – Beszélni akarok veled!
Lerohantam. A lépcsőházban remegett a kezem. Amikor megláttam Andrást, öregedett ő is: haja őszebb volt, arca beesett.
– Bejössz? – kérdeztem halkan.
– Muszáj – mondta. – Nem bírom tovább ezt a haragot.
A nappaliban leültünk egymással szemben. Sokáig csak néztük egymást.
– Sajnálom – mondta végül András. – Hülye voltam. Nem az örökség számít. Hanem hogy egyedül vagyok. Te is egyedül vagy?
Bólintottam. Hirtelen elöntöttek az emlékek: gyerekkorunk a balatoni nyaralóban, anyánk palacsintája, apánk szigorú tekintete.
– Miért hagytuk ezt idáig fajulni? – kérdeztem.
– Mert mindketten makacsok vagyunk – felelte András keserűen.
A beszélgetés után úgy éreztem magam, mintha ledobtam volna egy nehéz kabátot. De a magány még mindig ott ült velem szemben.
Délután felhívtam Zsófit. Kicsöngött sokáig, aztán felvette.
– Szia anya! Most nem jó…
– Csak hallani akartam a hangodat – mondtam gyorsan.
– Majd visszahívlak – felelte sietve.
Letettem. A könnyeim potyogtak. Vajon mit rontottam el? Miért nem akar velem beszélni? Gábor is csak ünnepekkor jelentkezik.
Este Marika néni átjött egy tál meleg pogácsával.
– Egyedül vagyok ma este – mondta halkan. – Jössz át tévézni?
Elmentem hozzá. Néztük a Barátok közt ismétlését és közben beszélgettünk.
– Tudod, Éva – mondta Marika néni –, én is azt hittem, hogy majd öregkoromra körülvesznek az unokák. De mind elmentek külföldre vagy Pestre. Nekünk már csak egymás maradtunk itt a panelban.
– Néha úgy érzem, mintha láthatatlan lennék – vallottam be neki.
– Az embernek ki kell mondania a fájdalmát – bólintott Marika néni –, különben beleőrül.
Hazafelé menet azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyi az élet? Hogy reggelente kávét főzök egyedül, és esténként más magányos öregekkel beszélgetek? Vagy lehet még változtatni?
Másnap reggel elhatároztam: nem hagyom magam teljesen elnyelni a magánytól. Elmentem a közeli művelődési házba, ahol nyugdíjas klub működött. Félve léptem be az ajtón: idegen arcok, halk beszélgetések.
– Jó napot! – köszönt rám egy vidám hangú nő. – Magdi vagyok! Üljön le hozzánk!
Leültem egy asztalhoz három másik asszony mellé. Beszélgetni kezdtünk: szóba került a rezsiemelés, az unokák külföldi élete, az egészségügy helyzete.
– Tudod, Éva – szólt Magdi –, én is elvesztettem a férjemet tavaly. A lányom Londonban él, ritkán látom. De itt legalább nem vagyok egyedül.
Hirtelen rájöttem: nem csak én érzem így magam. Sokan vagyunk ebben az országban, akiknek a családja szétszakadt vagy messzire költözött. Akiknek az ünnep csak egy újabb nap a naptárban.
Ahogy telt az idő, egyre többször mentem el a klubba. Részt vettem kézműves foglalkozáson is: horgoltunk karácsonyfadíszeket rászoruló gyerekeknek. Egyik délután Magdi megkérdezte:
– Nincs kedved csatlakozni hozzánk egy kirándulásra Visegrádra?
Először nemet akartam mondani – mit keresnék én idegenekkel egy buszon? De végül igent mondtam.
A kirándulás napján izgatottan ébredtem. A buszon Magdi mellé ültem; útközben nevettünk és anekdotáztunk régi balatoni nyaralásokról.
A visegrádi várból lenézve hirtelen úgy éreztem: mégsem vagyok teljesen elveszett. Lehet új barátságokat kötni hatvan felett is.
De amikor este hazaértem az üres lakásba, újra rám tört a csend súlya. Felhívtam Gábort Messenger-en.
– Szia anya! Mi újság?
– Kirándultam ma Visegrádon! – meséltem neki lelkesen.
– Tényleg? Ez nagyszerű! Örülök neked! – mondta meglepetten.
Éreztem a hangján: talán most először büszke rám.
Azóta minden héten találkozom Magdiékkal. Néha még András is átjön egy-egy kártyapartira; lassan újra testvérek lettünk.
De Zsófi továbbra sem keres gyakran. Néha azon gondolkodom: vajon mit rontottam el anyaként? Túl sokat vártam tőlük? Túl sokat panaszkodtam? Vagy egyszerűen ilyen lett ez az ország: mindenki rohan valahová, és közben elfelejtjük egymást szeretni?
Egy este Magdi ezt mondta:
– Tudod, Éva, szerintem nekünk kell kezdeményezni. Ha várjuk, hogy majd más keres minket… hát akkor tényleg örökre egyedül maradunk.
Igaza van? Vagy van olyan pont az életben, amikor már késő újrakezdeni?
Most itt ülök az ablakban és nézem az esti fényeket a panelházak között. Vajon hányan ülnek most ugyanígy magányosan ebben az országban? És vajon hányan mernek lépni egyet előre?
„Lehet még boldogságot találni hatvan felett is? Vagy tényleg csak egymás árnyékai maradunk ebben a nagy magyar panelrengetegben?”