A macskám túl hangos! – Egy panelházi élet drámája

– Elég volt! – ordította át a falon keresztül a szomszéd, miközben a macskám, Cirmi, éppen a szekrény tetejéről ugrott le, és hangos puffanással ért földet. A szívem hevesen vert, a tenyerem izzadt. Éjfél múlt, a panelházban már mindenki aludni próbált, csak én ültem ébren a konyhában, egy pohár langyos vízzel, és próbáltam megérteni, hol rontottam el az életemet.

A következő pillanatban dörömbölés az ajtón. Nem is dörömbölés – inkább ostrom. Felpattantam, Cirmi ijedten elbújt a kanapé mögé. Az ajtó túloldalán már tudtam, ki áll: Sárika néni, a második emeletről. Mindenki rettegett tőle. Ő volt az, aki minden reggel hétkor már a lépcsőházat söpörte, és minden este pontosan tízkor jelentette be, hogy „most már csend legyen!”.

– Nyissa ki az ajtót, Zsuzsa! – kiabálta. – Nem lehet ezt tovább tűrni! Ez a macska egész éjjel rohangál! Nem vagyunk mi állatkert!

Kinyitottam az ajtót résnyire. – Jó estét kívánok, Sárika néni. Ne haragudjon, de Cirmi csak egy kicsit megijedt…

– Megijedt? Én is megijedek minden este! Már háromszor felébredtem! A múltkor is azt hittem, betörtek hozzám! – hadarta, miközben a haja szoros kontyban feszült a fején.

– Megpróbálok csendesebben lenni vele…

– Próbálkozni lehet, de eredményt akarok! Ha még egyszer meghallom ezt a zajt, hívom a közös képviselőt! – azzal sarkon fordult, és visszacsattogott.

Becsuktam az ajtót. A lábam remegett. Cirmi előbújt, és bűnbánóan nézett rám. – Most mit csináljunk? – kérdeztem tőle halkan.

A férjem, Gábor, ekkor jött ki a hálóból álmosan. – Már megint Sárika néni? – kérdezte bosszúsan.

– Igen. Azt mondja, túl hangos a macska.

– Hát mit csináljunk? Kötözzük le éjszakára?

– Ne viccelj már! – csattantam fel. – Ő is csak egy állat…

– És mi is csak emberek vagyunk. De ebben a házban nem lehet élni! – sóhajtott Gábor.

Másnap reggel már várt rám az újabb támadás: most az anyósom hívott fel.

– Zsuzsikám, hallottam, hogy gond van a macskával. Nem lehetne inkább leadni valahova? Tudod, mennyi baj van ezekkel…

– Anyu, Cirmi családtag! Nem adhatom oda csak úgy!

– De hát mit mondanak majd a szomszédok? Már így is mindenki rólunk beszél!

Letettem a telefont. A gyomrom görcsben állt. Az egész napom ráment arra, hogy azon agyaljak: tényleg én vagyok a hibás? Tényleg nem lehet egy macskát tartani egy panelban?

Este Gáborral próbáltunk beszélgetni.

– Szerinted tényleg túl hangos Cirmi?

– Szerintem nem. De tudod, milyen ez a ház… Itt mindenki mindent hall. Ha valaki leejt egy kanalat, már jönnek panaszkodni.

– De hát miért nem lehet élni? Miért kell mindig alkalmazkodni?

Gábor csak vállat vont. – Ez Magyarország, Zsuzsa. Itt mindenki jobban tudja nálad, hogyan kell élni.

Közben Cirmi újra felugrott az ablakpárkányra. A szomszéd kutya ugatott odalentről. Sárika néni ablakában fény gyulladt.

Másnap reggelre cetli várt az ajtónkon: „Kérem, gondoskodjanak arról, hogy az állatuk ne zavarja a lakóközösséget!” Aláírás: „A lakók”.

Könnyek szöktek a szemembe. Úgy éreztem magam, mint egy bűnöző. Elmentem dolgozni – tanítónő vagyok egy helyi általános iskolában –, de egész nap csak ezen járt az eszem. A kolléganőm, Marika néni észrevette.

– Mi baj van veled, Zsuzsa?

– Semmi… csak otthon gondok vannak.

– Panelproblémák?

Bólintottam.

– Tudod mit? Nálunk is mindig van valami. Egyszer a fiam gitározott este nyolckor – már jött is a szomszéd kopogni. Máskor meg azért szóltak be, mert túl hangosan nevettünk.

Hazafelé menet találkoztam Sárika nénivel a liftben.

– Jó estét kívánok – köszöntem félénken.

– Jó estét… Remélem, ma csend lesz! – mondta gúnyosan.

Otthon Gábor már idegesen járkált fel-alá.

– Ezt nem bírom tovább! Miért kell mindig nekünk meghunyászkodni? Miért nem lehet egyszerűen élni?

– És ha tényleg leadjuk Cirmikét? – kérdeztem remegő hangon.

Gábor rám nézett döbbenten. – Te ezt komolyan gondolod?

– Nem tudom… Félek attól, hogy egyszer tényleg baj lesz belőle. Hogy majd feljelentenek vagy kiraknak minket innen…

Gábor leült mellém és átölelt.

– Zsuzsa… Ez nem csak rólunk szól. Ez arról szól, hogy ebben az országban mindenki mindent jobban tud. Hogy nincs magánéletünk. Hogy mindig alkalmazkodni kell valakihez…

Aznap este Cirmi csendes volt. Mintha ő is érezte volna a feszültséget. Éjjel azonban újra felugrott az ágyra és dorombolva hozzám bújt. Sírtam csendben.

A következő héten családi ebédre mentünk anyuékhoz. Ott volt az öcsém is a feleségével és két gyerekkel.

– Hallottam ám a macskás balhétokat – nevetett fel az öcsém.

– Nagyon vicces…

– Ugyan már! Nálunk is volt ilyen! Amikor még albérletben laktunk Zuglóban, egyszer azért hívták ránk a rendőröket, mert túl hangosan néztük a meccset!

Anyu közbeszólt:

– De hát akkor is… Nem lehetne inkább kutyát tartani? Az legalább jelez…

Felrobbantam:

– Anyu! Elég volt! Ez az én életem! Az én döntésem!

Csend lett az asztal körül. Mindenki rám nézett.

Hazafelé Gábor megszorította a kezemet.

– Büszke vagyok rád.

Otthon újabb cetli várt: „Köszönjük a tegnapi csendet.” Aláírás nélkül.

Leültem Cirmivel az ölemben az ablakhoz és kinéztem a sötét paneludvarra. Vajon tényleg ilyen nehéz ma Magyarországon önmagunknak lenni? Vajon mindig alkalmazkodni kell másokhoz? Vagy egyszer végre kiállhatunk magunkért anélkül, hogy bűntudatot éreznénk?

Ti mit gondoltok? Tényleg nincs jogunk saját életet élni egy panelházban? Vagy csak túl érzékenyek vagyunk egymásra?