A lányom a szerelmet választotta, de az árat nekünk kellett megfizetni

– Anya, ugye nem gondolod komolyan, hogy most is neked kell mindent megoldani? – csattant fel Dóri, miközben a konyhaasztalnál ülve a telefonját nyomkodta. A hangja éles volt, mint a frissen fent kés. A szívem összeszorult, ahogy ránéztem. Még mindig ugyanaz a kislányt láttam benne, akit egykor az óvodába vittem kézen fogva, de most már egy 19 éves nő ült előttem, akinek a hasánál már gömbölyödött az új élet.

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Az egész lakásban feszültség vibrált. A panelház harmadik emeletén, Zuglóban, ahol életem nagy részét leéltem, most minden nap harctérnek tűnt. A férjem, Gábor már hetek óta csak késő este járt haza, hogy elkerülje a vitákat. A kisebbik lányom, Lilla a szobájába zárkózott, fejhallgatóval menekült a családi dráma elől.

Minden akkor kezdődött, amikor Dóri bejelentette: szerelmes lett. A fiú, akit választott – Tamás –, egy évvel idősebb nála, szintén egyetemista. Az első találkozáskor kedves volt, udvarias, de már akkor éreztem valami nyugtalanságot. Tamás családja vidékről költözött fel Pestre, anyagi gondokkal küzdöttek. Amikor Dóri elmondta, hogy terhes, és össze akarnak házasodni, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt.

– Anya, ez az én döntésem! – sírta el magát Dóri azon az estén. – Szeretem Tamást! Nem fogom elvetetni a babát!

Próbáltam nyugodt maradni. – Dóri, még csak most kezdted az egyetemet! Hogy fogod befejezni? Hogy fogtok megélni?

– Majd megoldjuk! – vágta rá dacosan. – Nem kell mindig mindent előre tudni!

A következő hetekben minden felgyorsult. Tamás szülei nem tudtak segíteni – ők is albérletben éltek, két kisebb testvérrel. A mi lakásunkban viszont már így is szűkösen voltunk négyen. De Dóri hajthatatlan volt: Tamás hozzánk költözött.

A férjem próbált közvetíteni:
– Nézd, Zsuzsa – mondta nekem halkan –, ha most nemet mondunk, Dóri elmegy velük valami lepukkant albérletbe. Legalább itt szem előtt vannak.

Belementem. De minden nap egyre nehezebb lett. Tamás ugyan tanult, de munkát nem vállalt – azt mondta, nappali tagozaton nem lehet dolgozni. Dóri is csak néha vállalt diákmunkát, de a terhessége miatt hamar abbahagyta. Az összes rezsi, étel és minden más kiadás ránk szakadt.

Aztán jött az esküvő kérdése. Dóri ragaszkodott hozzá:
– Nem akarok titokban férjhez menni! Legyen rendes lagzi! Legalább egy kis étteremben!

Hiába magyaráztam neki, hogy nincs pénzünk ilyesmire. – Anya, minden barátnőmnek volt rendes esküvője! Nekem is jár!

Végül Gáborral felvettünk egy kisebb személyi kölcsönt. A lagzi szerény volt ugyan, de így is többe került, mint amit valaha gondoltam volna.

Az esküvő után sem változott semmi. Tamás továbbra is csak tanult és segített Dórinak a babavárásban – legalábbis ezt mondták. De a házimunka rám maradt: főzés, mosás, takarítás. Lilla is egyre ingerültebb lett:
– Miért nekem kell mindig elpakolni utánuk? Én nem akartam ezt az egészet!

Egy este Tamás anyja felhívott:
– Zsuzsa drága, hát mi is szívesen segítenénk, de hát tudod… nekünk sincs könnyű dolgunk…

Csak bólintani tudtam a telefonba.

A hónapok teltek. A pénzünk egyre fogyott. Gábor túlórázott, én is próbáltam plusz munkát vállalni az iskolai adminisztráció mellett. Egyik este Dóri odajött hozzám:
– Anya, nézd ezt a babakocsit! Most akciós! Csak százhúszezer forint!

Kifakadtam:
– Dóri! Nekünk nincs ennyi pénzünk! Hogy gondolod ezt?

– Mindenki ilyet vesz most! – sírta el magát újra.

Aztán megszületett Bence. Gyönyörű kisfiú lett – és vele együtt még több kiadás érkezett: pelenka, orvosok, ruhák… Tamás továbbra sem dolgozott. Dóri egész nap otthon volt vele – de a házimunka rám maradt.

Egyik este Gábor leült mellém:
– Zsuzsa… ezt így nem lehet tovább csinálni. Elúszunk az adósságban.

Másnap reggel leültem Dórival és Tamással:
– Figyeljetek ide! Szeretlek titeket, de ez így nem mehet tovább! Ha nem vállaltok munkát vagy nem járultok hozzá a költségekhez, kénytelenek lesztek albérletbe menni!

Dóri zokogott:
– Anya! Hogy lehetsz ilyen? Hát nem szeretsz minket?

Tamás csak lehajtotta a fejét.

Lilla később odajött hozzám:
– Anya… én soha nem fogok így viselkedni veled…

Megöleltem őt és sírtam.

A következő hetekben Tamás végül talált egy részmunkaidős állást egy pizzériában. Dóri is elkezdett otthonról dolgozni online – apró pénzekért ugyan, de legalább próbálkoztak. Az adósság még mindig nyomasztott minket, de legalább éreztem némi reményt.

Azóta eltelt két év. Bence már óvodába jár. Dóriék végül összekuporgattak annyit, hogy albérletbe költözzenek – igaz, csak egy egyszobásba Kőbányán. Néha átjönnek hétvégén ebédre; ilyenkor még mindig érzem azt a feszültséget a levegőben.

Sokszor gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat engedtem? Vagy túl keveset? Meddig tartozik felelősséggel egy anya a gyerekéért? És mikor jön el az a pont, amikor már csak magára gondolhat?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Hol van az önfeláldozás és az önvédelem határa egy magyar családban?