A húgom döntött helyettem – Egy családi háború története Budapesten
– Nem, ezt nem teheted meg! – kiáltottam a telefonba, miközben a reggeli kávém kihűlt a kezemben. A hangom remegett, a szívem a torkomban dobogott.
A húgom, Dóra, csak sóhajtott a vonal másik végén. – Zsuzsa, már eldöntöttem. Anyát nem hagyhatjuk tovább egyedül. Tegnap is majdnem felgyújtotta a lakást! Elintéztem mindent, holnap jön az értékbecslő, és jövő héten költözik az idősek otthonába.
– Hogyhogy elintézted? – szinte sikítottam. – Ez közös döntés kellett volna legyen! Nem vagy egyedül ebben a családban!
– Én vagyok itt minden nap, nem te! – vágott vissza Dóra. – Te csak hétvégén jössz át Zuglóból, én meg Újpestről rohanok munka után, főzök, takarítok, intézem a gyógyszereit. Most én döntök.
Letettem a telefont. A lakásban csend lett, csak a hűtő zúgása hallatszott. A falon apánk régi fényképe nézett vissza rám: mintha azt kérdezné, hol rontottuk el.
Gyorsan felöltöztem, és elindultam anyámhoz, Erzsébethez. Az egész úton azon kattogtam: tényleg nem vettem ki a részem? Vagy csak Dóra akar mindent irányítani? Gyerekkorunk óta versengtünk mindenért: ki kap több figyelmet, ki jobb tanuló, ki segít többet otthon. Most is ugyanazt éreztem: mintha valami láthatatlan mérleg nyelvét próbálnánk egymás felé billenteni.
A régi bérház negyedik emeletén már messziről hallottam anyám rádióját. Kulcsom volt, de becsöngettem. Anyám lassan nyitott ajtót.
– Zsuzsikám! – mosolygott fáradtan. – Miért jöttél ilyen korán?
– Beszélnünk kell, anya – mondtam halkan. – Dóra azt mondta, el akarja adni a lakást és otthonba vinni téged.
Anyám arca elkomorult. Leültünk a konyhában, ahol mindig együtt teáztunk gyerekkoromban.
– Tudom – sóhajtott. – Tegnap hozott valami papírokat is. Azt mondta, írjam alá, mert így lesz mindenkinek könnyebb.
– Aláírtad?
– Nem tudom… Talán igen. Már annyi mindent aláírtam az utóbbi időben… Néha úgy érzem, összefolynak a napok.
A könnyeim csíptek. Anyám mindig erős volt: egyedül nevelt fel minket apánk halála után. Most meg… mintha minden ereje elpárolgott volna.
– Anya, te mit szeretnél?
– Itt maradni. Ez az otthonom. De félek is… Néha tényleg elfelejtek dolgokat. Tegnap is majdnem elfelejtettem elzárni a gázt.
Ekkor csapódott az ajtó: Dóra állt ott, karján egy halom irattal.
– Na végre! – nézett rám szúrósan. – Legalább most egyszer időben ideértél.
– Ezt most hagyd abba! – pattantam fel. – Nem dönthetsz anya feje felett!
– És te? Te mikor vállaltál utoljára felelősséget? Amikor két hete felhívtál, hogy nem érsz rá? Vagy amikor tavaly karácsonykor is csak két órára jöttél át?
Anyám közénk állt.
– Elég! Nem akarom ezt hallani! Mindketten a lányom vagytok!
Dóra leült mellé és megsimogatta a kezét.
– Anya, én csak azt akarom, hogy biztonságban legyél. Nem tudlak minden nap felügyelni…
– Akkor beszéljük meg együtt! – mondtam halkan. – Lehetne más megoldás is…
Dóra rám nézett: fáradtan, dühösen.
– És miből fizeted az ápolót? Nekem sincs pénzem rá! Az otthon legalább tiszta és rendes hely.
– De anya nem akar oda menni!
Csend lett. Anyám sírt.
Aznap este hárman ültünk a konyhában. Dóra elővette a laptopját, én előkerestem egy füzetet: számoltunk, keresgéltünk ápolókat, néztünk idősek otthonait Budapesten és környékén. Mindegyik túl drága vagy túl rideg volt.
A következő napokban minden este vitatkoztunk: Dóra szerint csak ő látja reálisan a helyzetet; szerintem viszont anyánk érzései fontosabbak minden pénznél.
Egyik este Dóra kiborult:
– Tudod mit? Csinálj, amit akarsz! Én már nem bírom tovább! Ha annyira fontos neked anya lakása meg az emlékek, akkor költözz ide hozzá! Én kiszállok!
Hazamentem sírva. A férjem csak annyit mondott:
– Zsuzsa, lehetetlen helyzet ez… De ha tényleg úgy érzed, hogy anyádnak rád van szüksége, akkor vállald fel teljesen.
Másnap reggel visszamentem anyámhoz.
– Anya… Ha szeretnéd, ideköltözöm hozzád egy időre. Próbáljuk meg együtt…
Anyám arca felragyogott: mintha húsz évet fiatalodott volna egy pillanat alatt.
Dóra napokig nem szólt hozzám. Aztán egy este csengetett: hozott vacsorát és csendben leült mellénk.
– Bocsánatot kérek – mondta halkan. – Félek attól, hogy egyszer valami baj történik veled is vagy anyával is… De ha így döntöttetek, segítek amiben tudok.
Így telt el az első hónap: én főztem, takarítottam, anyámmal sétáltam a közeli parkban; Dóra hetente kétszer jött át bevásárolni vagy orvoshoz vinni anyát. Néha még mindig összevesztünk apróságokon: ki mennyit vállal, ki mit felejtett el megvenni vagy kimosni.
De valami változott: mintha lassan újra testvérek lettünk volna.
Egy este anyám rám nézett:
– Köszönöm nektek mindent… Tudom, hogy nehéz velem mostanában. De örülök, hogy együtt vagytok mellettem.
A könnyeim újra kicsordultak.
Most már tudom: nincs tökéletes megoldás. Az időskori gondoskodás mindannyiunkat próbára tesz – pénzügyileg, érzelmileg és emberileg is.
De vajon hány család esik szét emiatt Magyarországon? Hány testvér haragszik egymásra örökre egy ilyen döntés miatt? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet igazságosan szeretni és gondoskodni egyszerre?