A ház, amit el kell engedni – Egy magyar család titkai és búcsúja

– Nem fogom hagyni, hogy ezt is elvegyétek tőlem! – kiáltottam, miközben a kulcsot szorongattam a tenyeremben. A hangom visszhangzott a régi, repedezett falak között, mintha anyám is hallaná odafentről. Ott álltunk a tornácon, a bátyám, Gábor, az unokatestvérem, Zsuzsa és én. A szeptemberi nap már alacsonyan járt, a diófa árnyéka hosszúra nyúlt a kertben.

Gábor fáradtan sóhajtott. – Eszter, nem lehet örökké halogatni. Nézd meg magad körül! A tető beázik, a kazán már tavaly sem működött rendesen. Ki fogja ezt rendbe hozni? Te? Vagy én Pestről?

– Nem erről van szó! – vágtam vissza. – Ez nem csak egy ház. Ez az életünk volt. Itt nőttünk fel, itt halt meg anya is… – A hangom elcsuklott. Zsuzsa lesütötte a szemét.

– Tudod jól, hogy nekem sincs könnyű – mondta halkan. – De nekem legalább nincs gyerekem, akit etetni kellene. Neked ott van Bence és a lakáshitel. Gábor is épp most vesz fel újabb kölcsönt. Nem lehet mindent csak az emlékek miatt tartogatni.

A házban dohos szag terjengett. Minden bútor a helyén volt még, mintha nagyanyám bármelyik pillanatban visszatérhetne a piacról. A konyhaasztalon egy megsárgult terítő, rajta a régi zománcos teáskanna. A falon családi fotók: apám katonaként, anyám fiatalon, mi hárman gyerekek.

A központi kérdés: eladjuk-e a házat, vagy valahogy megtartjuk? A testvéreim szerint nincs más út: pénz kell mindenkinek, és senki sem akar vidékre költözni. Én viszont úgy éreztem, ha ezt is elengedem, végleg elveszítem a családomat.

Aznap este ott aludtam a régi szobámban. Az ágy nyikorgott alattam, ahogy forgolódtam. Kint kutyaugatás hallatszott, aztán csend. Az emlékek úgy törtek rám, mint egy vihar: anyám hangja, ahogy reggelente ébresztett; apám nevetése, amikor a kertben dolgozott; Gáborral való veszekedéseink a fürdőszobán.

Másnap reggel Zsuzsa már a konyhában kavargatta a kávét.
– Emlékszel arra a nyárra, amikor eltűntél két napra? – kérdezte váratlanul.
– Persze – mosolyodtam el keserűen. – Akkor szaladtam el először otthonról. Tizenhárom voltam, azt hittem, majd mindenki megijed és jobban szeretnek.
– Anyád sírt egész éjjel – mondta Zsuzsa. – De amikor visszajöttél, csak annyit mondott: „A családot nem lehet csak úgy elhagyni.”

Ez a mondat egész nap visszhangzott bennem.

Délután megjelent Marika néni is, a szomszédasszony.
– Hallom, eladjátok a házat – mondta szemrehányóan.
– Mást nem tehetünk – felelte Gábor helyettem is.
– Tudjátok ti egyáltalán, mennyi minden történt ezek között a falak között? Hány lakodalom, keresztelő… Hány sírás és nevetés? – Marika néni hangja megremegett.
– Tudjuk – mondtam halkan.

Este összeültünk hárman a verandán. Gábor elővette az ügyvéd számát.
– Holnap felhívom. Elindítjuk az eladást.
– Várjatok még! – kérleltem őket. – Adjunk magunknak egy hétvégét! Legalább annyit… Hogy elbúcsúzzunk rendesen.

Végül belementek. Az utolsó hétvége olyan volt, mint egy lassított film: minden mozdulatnak súlya lett. Elmentem a temetőbe anyámhoz. Letérdeltem a sírjánál.
– Anya… Mit csináljak? Ha eladjuk ezt a házat, mi marad belőlünk?
A szél végigsöpört a sírok között. Válasz persze nem jött.

Hazafelé menet találkoztam Pista bácsival is, aki gyerekkoromban megtanított biciklizni.
– Nehéz dolog ez – mondta együttérzően. – De néha muszáj továbbmenni. Az élet nem áll meg egy háznál.

Az utolsó este mindhárman leültünk az ebédlőasztalhoz. Gábor elővett egy üveg bort.
– Egy utolsó koccintás… mindenre, ami volt – mondta rekedten.
Zsuzsa sírt. Én csak néztem őket és azt éreztem: valami végleg véget ér.

A következő héten aláírtuk az adásvételit. Amikor kiléptem az ajtón utoljára, végigsimítottam a kilincsen. Megremegett alattam a kezem.

Most már Budapesten élek egy panelban két gyerekkel és egy férjjel, akivel egyre kevesebbet beszélgetünk esténként. Néha úgy érzem, mintha valami fontosat hagytam volna ott azon a vidéki tornácon: önmagamat.

Vajon tényleg csak egy ház volt? Vagy az egész múltam? Ti mit tennétek: harcolnátok az emlékekért vagy továbblépnétek? Várom a gondolataitokat.