A fiam már nem beszél velem – és nem tudom, mikor lett idegen számomra

– Bence, kérlek, csak mondd el, mi bajod van velem! – A hangom remeg, ahogy a konyhaasztalnál ülök, és a fiam hátát nézem. Ő már a kabátját veszi, a cipőjét húzza, mintha menekülne. Nem néz rám. Csak egyetlen szó hagyja el a száját: – Most nincs időm, anya. Majd máskor. – És már csukódik is mögötte az ajtó. A csend, ami utána marad, szinte üvölt.

Nem tudom, mikor lett idegen számomra a saját fiam. Bence mindig is zárkózott volt, de gyerekkorában még hozzám bújt, ha félt, vagy ha beteg volt. Egyedül neveltem fel, miután az apja elhagyott minket, amikor Bence még csak hároméves volt. Akkoriban azt hittem, ha mindent megteszek érte, ha dolgozom reggeltől estig, ha minden gondját leveszem a válláról, akkor majd sosem lesz magányos. Most mégis úgy érzem, mintha sosem lett volna igazán az enyém.

A második férjem, Gábor, jó ember volt, de Bence sosem fogadta el apjának. Mindig csak „Gábor bácsi” volt számára. Próbáltam egyensúlyozni: szeretni a fiamat, támogatni a férjemet, és közben helytállni a munkahelyemen a kórházban, ahol nővérként dolgoztam. Sokszor éreztem magam két tűz között. Bence kamaszkorában egyre többet lógott a haverjaival a panelházak között, néha napokig nem tudtam, hol van. Egyszer a rendőrség hívott fel, hogy verekedésbe keveredett a Blaha Lujza téren. Akkor is én mentem érte, én sírtam miatta éjszakánként.

Aztán leérettségizett, dolgozni kezdett egy informatikai cégnél. Megnősült, Zsófi lett a felesége. Azt hittem, végre minden rendben lesz. Még házat is vettek a szomszéd utcában, hogy közel maradjanak hozzám. Segítettem nekik mindenben: pénzt adtam az esküvőre, főztem rájuk, amikor Zsófi terhes lett, minden hétvégén átmentem takarítani, hogy ne kelljen annyit dolgozniuk. Bence néha morgott emiatt, de azt hittem, csak a fáradtság beszél belőle.

Aztán megszületett az unokám, Lili. Az első hetekben még mindenki boldog volt. Zsófi fáradtan mosolygott rám, amikor átvittem a húslevest, Bence néha megkért, hogy vigyázzak Lilire, amíg ők elmennek vásárolni. Aztán valami megváltozott. Egyik este átmentem hozzájuk, hogy segítsek beállítani a számítógépet. Bence a nappaliban ült, a telefonját nyomkodta. – Bence, nem tudom megnyitni az e-mailemet – mondtam halkan. Felnézett, sóhajtott, majd odaszólt Zsófinak: – Anyám megint nem boldogul. Segítesz neki? – A hangjában ott volt valami hideg, amitől összeszorult a szívem. Zsófi csak vállat vont: – Majd később. Most fürdetem a kicsit. – Bence felállt, szó nélkül kiment a konyhába, és onnantól kezdve nem szólt hozzám egy szót sem.

Azóta eltelt három hónap. Nem hív fel. Nem jön át. Ha átmegyek hozzájuk, Zsófi ajtót nyit, de Bence vagy dolgozik, vagy épp „nincs otthon”. Lilit csak akkor láthatom, ha Zsófi átjön vele. Próbáltam beszélni Zsófival is:

– Zsófi, kérlek, mondd meg, mi történt. Miért ilyen Bence? – Ő csak széttárja a karját. – Ezt ne velem beszéld meg, Marika néni. Ez magatok dolga.

De hogyan beszéljem meg vele, ha elzárkózik előlem? Próbáltam levelet írni. Egy hosszú, őszinte levelet, amiben leírtam mindent: hogy mennyire szeretem, hogy mennyire hiányzik, hogy bocsánatot kérek, ha valamit rosszul csináltam. Nem válaszolt. Egy este átmentem hozzájuk, hogy személyesen adjam oda. Zsófi vette át az ajtóban. Másnap visszakaptam a borítékot, bontatlanul.

Az éjszakák a legrosszabbak. Fekszem az ágyban, bámulom a plafont, és visszapörgetem az életem. Hol rontottam el? Túl sokat akartam segíteni? Túl sokat vártam el? Vagy épp ellenkezőleg: túl keveset adtam magamból? Talán amikor Bence kicsi volt, túl szigorú voltam vele. Talán amikor kamaszodott, túl sokat dolgoztam, és nem vettem észre, hogy bajban van. Talán amikor Zsófi bekerült a családba, túl sokszor szóltam bele az életükbe. De hát csak jót akartam!

A húgom, Éva szerint hagynom kellene. – Majd visszajön. A fiúk ilyenek. – De én nem tudok várni. Minden nap úgy érzem, mintha egy darabot tépnének ki belőlem. A szomszédasszonyom, Ilonka néni is mondja: – Ne erőltesd! Ha akar, majd keres. – De mi van, ha soha nem keres?

Egyik nap a boltban találkoztam Bencével. Meglepődött, amikor meglátott. – Szia, Bence! – próbáltam mosolyogni. Ő csak biccentett. – Hogy van Lili? – kérdeztem. – Jól – felelte röviden. – És te? – kérdeztem halkan. – Sietek, anya. Majd beszélünk – mondta, és már ment is tovább. Ott maradtam a sorban, kezemben a tejjel és kenyérrel, és úgy éreztem, mindenki engem néz.

Aztán egy este Zsófi átjött Lilivel. A kislány kacagva futott hozzám, én pedig magamhoz öleltem. – Nagyi! – kiáltotta. Zsófi leült a kanapéra, fáradtan sóhajtott. – Marika néni, ne haragudjon Bencére. Mostanában sokat dolgozik. – Próbáltam elhinni neki, de tudtam, hogy nem csak erről van szó.

Később, amikor Lili már aludt, Zsófi halkan megszólalt:
– Tudja, néha úgy érzi Bence, hogy sosem volt elég jó magának. Hogy mindig csak azt látta, amit nem csinált meg tökéletesen. Hogy mindig segíteni akart, de sosem volt elég.
– De hát én csak szerettem volna, ha boldog! – tört ki belőlem a sírás.
– Tudom. De néha a túl sok törődés is teher lehet – mondta Zsófi csendesen.

Azóta csak ülök a nappaliban, nézem a régi fényképeket: Bence kisgyerekként a Városligetben, Bence az első iskolanapján, Bence az érettségin. Mindig ott voltam mellette. Most mégis úgy érzem, mintha sosem ismertem volna igazán.

A templomban is csak azt kérem az Úrtól: adjon nekem még egy esélyt. Hogy legalább egyszer leülhessünk beszélgetni. Hogy elmondhassam neki: minden hibám ellenére mindig ő volt az életem értelme.

A szomszédok szerint túl sokat foglalkozom ezzel. – Foglald el magad! Menj klubba, járj el tornázni! – De én csak azt szeretném, ha egyszer újra azt mondaná: „Szia, anya!” Ha egyszer újra átölelne.

Néha azon gondolkodom, hogy eladom a házat, elköltözöm vidékre. Talán akkor hiányoznék neki. De aztán eszembe jut Lili mosolya, és tudom, hogy nem tudnék messze menni.

Egy este azt álmodtam, hogy Bence újra kisfiú, hozzám bújik, és azt mondja: „Ne sírj, anya!” Felébredtem, és rájöttem: már csak az álmaimban vagyunk közel egymáshoz.

Most csak ülök az ablaknál, nézem az üres utcát, és azt kérdezem magamtól: lehet-e még hidat építeni két idegen között, ha valaha annyira szerették egymást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani magunknak, ha elveszítettük azt, aki mindennél fontosabb volt?