A fiam kiadta a lakásunkat a tudtunk nélkül – mindent odaadtunk neki, most üres kézzel maradtunk

– Anyu, ne haragudj, de most nem érek rá! – csattant fel a telefonban Bence hangja. A szívem összeszorult. Már hetek óta próbáltam elérni, de mindig csak sietett, vagy épp tárgyaláson volt. Most azonban valami furcsa volt a hangjában – rideg volt, idegen. Letettem a telefont, és a konyhaasztalra meredtem. Ott ült velem szemben Laci, a férjem, aki már napok óta csak hallgatott.

– Megint nem veszi fel? – kérdezte halkan.

– Felvette. De… mintha nem is a fiunk lenne – suttogtam.

Aznap reggel történt. A piacról hazafelé jövet találkoztam Marikával, a régi szomszédasszonnyal. Már messziről integetett, majd odasúgta:

– Hallottad, hogy kiadtátok a lakást? Az új bérlők egész rendesek, csak kicsit hangosak.

Először azt hittem, félreértett valamit. De ahogy beszélt tovább, egyre jobban elöntött a jeges rémület. Hazaérve Laci már az ajtóban várt.

– Mi történt? Olyan sápadt vagy! – aggódott.

– Laci… szerinted Bence kiadta a lakásunkat?

A férjem arca eltorzult. Azonnal hívni kezdte Bencét, de csak a hangposta jelentkezett. Később visszahívott – és minden megváltozott.

– Igen, kiadtam. Miért? Ti úgyis elköltöztetek vidékre. Nekünk most jól jön az a pénz – mondta Bence hidegen.

– De Bence! Ez a mi otthonunk! – kiáltottam kétségbeesetten.

– Anya, ti magatok mondtátok, hogy nekünk adjátok a lakást, amikor összeházasodtam Petrával. Most meg szükségünk van rá. Nem értem, miért csináltok ügyet ebből.

Laci ekkor kikapta a telefont a kezemből:

– Fiam, ez nem így működik! Nem lehet csak úgy kiadni valamit, ami nem teljesen a tiéd! Mi lesz velünk?

– Apa, ne kezdjük ezt újra! Én is felnőtt vagyok már! – vágta rá Bence, majd letette.

Ott álltunk ketten az üres házban, vidéken, ahol minden reggel kakas kukorékol és a busz csak kétszer jár naponta. A városi lakás volt az egyetlen biztos pontunk – és most azt is elveszítettük.

A történetünk nem különleges. Egy átlagos magyar család vagyunk: tanárember férjjel, könyvtáros anyával, egy szem fiúnkkal, akit mindig mindennél jobban szerettünk. Mindig próbáltuk neki megadni azt, amit nekünk sosem sikerült: biztonságot, lehetőségeket. Amikor Bence egyetemre ment Budapestre, minden fillért félretettünk neki. Amikor megnősült, természetesnek vettük, hogy átengedjük neki a lakást – hiszen mi már úgyis nyugdíjba készültünk és szerettük volna kipróbálni a vidéki életet.

Az első évben még minden rendben ment. Hétvégente meglátogattak minket Petrával, hoztak süteményt, beszélgettünk a verandán. Aztán egyre ritkábban jöttek. Bence mindig dolgozott, Petra pedig panaszkodott, hogy vidéken unalmas az élet. Mi pedig lassan hozzászoktunk az új csendhez.

Aztán jött a hír: Bence előléptetést kapott egy multinál. Petra is jól keresett egy ügyvédi irodában. Mi örültünk – hiszen ezért dolgoztunk egész életünkben! De amikor egy év múlva megtudtuk Marikától, hogy idegenek laknak a lakásunkban, mintha kihúzták volna alólunk a talajt.

Aznap este Laci csak ült némán a fotelben.

– Tudod mit gondolok? – kérdezte végül rekedt hangon. – Hogy mi rontottuk el. Túl sokat adtunk neki. Mindig csak adtunk és adtunk… és most már természetesnek veszi.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem mellette és sírtam csendben.

Másnap bementünk Budapestre. A saját kulcsunkkal nyitottuk ki az ajtót – de idegen cipők sorakoztak az előszobában. Egy fiatal pár nézett ránk döbbenten.

– Jó napot… mi vagyunk a tulajdonosok – mondtam remegő hangon.

A lány zavartan nézett ránk:

– Bence mondta, hogy önök már nem laknak itt… Mi rendesen fizetjük a bérleti díjat!

Laci próbált nyugodt maradni:

– Nem önök tehetnek róla. Csak szeretnénk tisztázni a helyzetet.

Aznap este hosszú levelet írtam Bencének. Leírtam benne mindent: mennyire fáj ez nekünk, mennyire csalódtunk benne és magunkban is. Válasz sosem érkezett.

Hetekig tartott, mire sikerült megegyezni a bérlőkkel: ők végül elköltöztek, mi pedig visszaköltöztünk Budapestre – de már semmi sem volt ugyanaz.

A szomszédok furcsán néztek ránk; mintha szégyenkeznünk kellene azért, hogy ilyen családi ügybe keveredtünk. A barátnőim közül többen azt mondták: „Ne aggódj, majd megbékéltek!” De én tudtam: valami végleg eltört bennem.

Laci egyre többet hallgatott. Néha éjszaka felriadtam arra, hogy sír – pedig sosem láttam sírni azelőtt.

Egy nap Bence végre felhívott.

– Anya… Apa… Sajnálom. Csak… annyira nehéz minden mostanában. Petra szerint túl sokat vártok tőlem. Én csak szerettem volna egy kis szabadságot… Nem akartalak megbántani benneteket.

Hallgattam őt hosszan. Próbáltam megérteni – de nem ment.

– Fiam – mondtam végül –, mi mindig szerettünk téged. De most először érzem azt, hogy elveszítettünk valamit, amit soha többé nem kapunk vissza: a bizalmat.

Azóta ritkán beszélünk. Néha eljönnek látogatóba az unokákkal – de már nincs köztünk az a régi melegség.

Sokszor gondolkodom azon: vajon hol rontottuk el? Túl sokat adtunk? Túl keveset követeltünk? Vagy egyszerűen ilyen lett ez a világ?

Most itt ülök az ablak előtt és nézem az őszi esőt Budapesten. A lakás ismét a miénk – de üresnek érzem magam benne.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani ilyet egy gyereknek? Vagy vannak határok még a szülői szeretetben is?