A férjem szerint rosszul vezetem a háztartást – egy beszélgetés után az anyósommal minden megváltozott

– Szerinted ez így rendben van? – kérdezte Gábor, miközben a konyhaasztalra csapta a kulcsait. A hangjában nem volt harag, inkább valami hideg, távoli csalódottság. A mosogatóban két tányér, egy serpenyő és egy bögre várt rám, de én már órák óta a gép előtt ültem, próbáltam befejezni a jelentést a főnökömnek. – Mit? – kérdeztem vissza fáradtan, de már tudtam, mire megy ki a játék.

– Az egész lakás. A rendetlenség. Az ebéd… Anyám mondta is, hogy náluk sosem volt ilyen. Hogy te nem vagy igazi háziasszony. – A szavak úgy csattantak, mintha pofon vágtak volna.

Azt hittem, a házasságunkban lesznek viták, de azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd az anyósom véleménye lesz a mérce. Hogy Gábor nem velem beszéli meg a gondjait, hanem előbb az anyjával egyeztet.

A nevem Katalin. Harminchárom éves vagyok, Budapesten élünk egy kétszobás panelban. Gáborral négy éve vagyunk együtt, két éve házasodtunk össze. Mindketten dolgozunk: ő villanyszerelő egy nagy cégnél, én irodai asszisztens vagyok egy logisztikai vállalatnál. Nincsenek gyerekeink – még nem mertünk belevágni. Talán már sosem fogunk.

Az első évben minden új volt és izgalmas. Közös főzések, hosszú séták az Orczy-kertben, hétvégi kirándulások Visegrádra. De ahogy teltek a hónapok, egyre több lett a számonkérés. Gábor mindig is kicsit anyás volt – ezt mondták róla a barátai is –, de én azt hittem, majd változik. Hogy mellettem felnő.

Tévedtem.

Az anyósom, Ilona néni, hetente egyszer biztosan felhívott minket. Eleinte kedves volt, hozott lekvárt, pogácsát, de aztán egyre többször tett megjegyzéseket: „Nálunk mindig vasalt abrosz volt az asztalon”, „A húslevest csak csigatésztával lehet főzni”, „A férfiembernek minden este meleg vacsora jár”. Próbáltam nevetni rajta, de Gábor szép lassan átvette ezeket az elvárásokat.

Az ominózus este előtt már hetek óta feszült volt köztünk a légkör. Egyik nap Gábor szó nélkül evett, másnap odavetette: – Miért nincs rend? Miért nincs vasalt ingem? Miért nem főztél rendes levest?

– Gábor, dolgozom! Nem vagyok háztartásbeli! – fakadtam ki egyszer.

– Anyám is dolgozott egész életében, mégis minden rendben volt otthon! – vágta rá.

– De ő vidéken élt! Volt kertjük, nagymama segített! Nekem nincs segítségem! – próbáltam magyarázni.

– Akkor minek mentél férjhez? – kérdezte egyszer olyan hangon, mintha tényleg nem értené.

Aznap este sírtam először miatta.

Aztán jött az a bizonyos beszélgetés az anyósommal. Egy szombat délután Ilona néni beállított hozzánk váratlanul. Épp porszívóztam volna, de előtte még gyorsan el akartam intézni pár e-mailt. Ő végignézett a lakáson, majd leült a kanapéra és sóhajtott:

– Katalin drága, tudod… én csak jót akarok nektek. De egy férfi akkor boldog igazán, ha otthon rend van és meleg étel várja. Ez nem csak rólad szól, hanem róla is.

Nem szóltam semmit. Csak bólintottam és kimentem a konyhába. Hallottam, ahogy Gáborhoz fordul:

– Fiam, beszélned kell vele. Nem lehet így élni.

Aznap este Gábor leült mellém.

– Anyámnak igaza van – mondta halkan. – Szeretlek, de… ez így nem mehet tovább.

– Mit akarsz? Hogy mondjak fel? Hogy egész nap csak takarítsak és főzzek?

– Nem tudom… De valamit változtatni kell.

– És te mit teszel hozzá? – kérdeztem remegő hangon.

– Én dolgozom! – vágta rá sértetten.

– Én is! És mégis rám hárul minden! – sírtam el magam.

Másnap reggel korábban keltem fel. Megpróbáltam mindent: kitakarítottam a fürdőt, főztem paprikás krumplit (ahogy Ilona néni tanította), kivasaltam Gábor ingeit. Mire hazaért, fáradtan leült az asztalhoz és szó nélkül evett.

– Finom? – kérdeztem reménykedve.

– Anyám szerint több pirospaprika kéne bele – mondta fásultan.

Valami bennem eltört.

Egy hétig próbáltam megfelelni: minden nap más-más étel, minden este tiszta lakás. De Gábor sosem volt elégedett. Ha nem talált hibát a vacsorában, akkor a fürdőszobai törölközőt kritizálta („Anyám mindig frissen cserélte!”), ha az rendben volt, akkor a hűtőben lévő tej mennyiségét („Anyám sosem hagyta üresen!”).

Egyik este aztán kiborultam:

– Elég! Nem vagyok az anyád! Nem akarok az lenni!

Gábor csak nézett rám értetlenül.

– Mi bajod van? Csak normális otthont akarok!

– De ez nem otthon! Ez börtön! – kiabáltam vissza.

Másnap elmentem dolgozni és egész nap azon gondolkodtam: vajon tényleg én vagyok a hibás? Vajon tényleg ennyire alkalmatlan vagyok nőnek? Vagy csak túl nagyok az elvárások?

Munka után beültem egy kávéra Rékával, a legjobb barátnőmmel.

– Kati, te mindent megteszel! Ne hagyd magad! Ha Gábor nem látja benned a társat, hanem csak egy szolgát keres… akkor gondold át ezt az egészet! – mondta határozottan.

Hazafelé menet vettem egy üveg bort és eldöntöttem: beszélek Gáborral.

Este leültem mellé:

– Változtatni akarok ezen… de nem úgy, ahogy te vagy anyád elképzeli. Vagy együtt csináljuk ezt az életet… vagy sehogy.

Gábor hallgatott. Aztán felállt és kiment cigizni az erkélyre.

Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel Gábor szó nélkül elment dolgozni. Délutánra kaptam tőle egy üzenetet: „Beszéljünk este.”

Hazajött, leült velem szemben:

– Szeretlek… de nekem fontosak ezek a dolgok. Nem tudok másképp élni.

– Értem – mondtam csendesen. – De én sem akarok elveszni ebben az egészben.

Két hétig próbáltuk még valahogy menteni a kapcsolatot: kompromisszumokat kötöttünk (legalábbis én próbáltam), de minden újabb próbálkozás csak újabb csalódást hozott mindkettőnknek.

Végül egyik este összepakoltam pár ruhát és átmentem Rékához aludni. Másnap bementem dolgozni és beadtam a szabadságot. Hazamentem délután összeszedni a dolgaimat. Gábor ott ült a kanapén némán.

– Ennyi volt? – kérdezte halkan.

– Ennyi – feleltem könnyes szemmel. – Nem akarok olyan életet élni, ahol mindig kevés vagyok valakinek… főleg annak, akit szeretek.

Azóta eltelt három hónap. Egyedül élek most egy kis albérletben Zuglóban. Néha még fáj… de már tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy nem tudok minden nap húslevest főzni vagy vasalt abroszt tenni az asztalra.

A legnehezebb mégis az volt elfogadni: néha jobb kilépni egy kapcsolatból, mint elveszíteni önmagad benne.

Ti mit gondoltok? Tényleg ennyire erős még ma is Magyarországon az anyós hatása? Hol van a határ kompromisszum és önfeladás között?