A férjem menekülése az apaság elől – Egy budapesti anya vallomása

„Nem bírom tovább, Anna! Nem tudok apa lenni!” – csattant fel Zoltán hangja, miközben a konyhaasztalnál ültünk. A kisfiam, Marci, már aludt a szobában, én pedig a kezembe temettem az arcomat. A mosogatógép zúgása elnyomta a csendet, de a szívemben tomboló vihar hangosabb volt mindennél.

„Zoli, kérlek… csak mondd el, mi bánt!” – próbáltam halkan, de a hangom remegett.

„Nem ezt akartam. Nem így. Nem vagyok kész rá. Azt hittem, majd megjön az érzés, de csak egyre távolabb érzem magam tőletek.”

Azt hittem, ismerem őt. Azt hittem, együtt mindent kibírunk. Aztán megszületett Marci, és mintha valami végleg eltört volna benne – vagy bennünk. Az első hetekben még próbált segíteni: pelenkázott, ringatta a babát, de mindig ügyetlenül, mintha idegen lenne ebben a szerepben. Egyre többször maradt bent túlórázni az irodában, hétvégén is „elintéznivalói” akadtak. Én pedig egyedül maradtam a lakásban egy síró csecsemővel és egy férjjel, aki már csak testben volt jelen.

Anyám mindig azt mondta: „A férfiak lassabban érnek meg az apaságra. Adj neki időt!” De mennyi idő az elég? Hónapok teltek el, Zoli pedig egyre inkább elzárkózott. Már nem beszélgettünk esténként, csak a telefonját nyomkodta vagy bámulta a tévét. Ha kérdeztem valamit Marcival kapcsolatban, csak vállat vont: „Te úgyis jobban tudod.”

Egyik este aztán későn ért haza. Éreztem rajta az idegen parfüm illatát. Nem kérdeztem semmit – nem mertem. Másnap reggel azonban nem bírtam tovább:

– Zoli, van valaki más?

– Anna… – sóhajtott mélyet. – Nem erről van szó. Csak… nem érzem magam otthon ebben az életben. Mintha valaki más életét élném.

A szívem összeszorult. Hogy lehet valaki ilyen önző? Hogy lehet valaki ilyen gyáva? Hiszen Marci nem kérte, hogy megszülessen! Mi együtt döntöttünk így – vagy legalábbis én azt hittem.

A barátnőim közül többen is mondták: „Majd ha megszületik a baba, minden megváltozik!” De nem mondták el, hogy nem mindenki lesz boldogabb ettől. Hogy vannak férfiak, akik egyszerűen nem tudnak felnőni ehhez a feladathoz.

Az anyósom is csak sóhajtozott:

– Anna drága, Zoltán mindig is kicsit különc volt. Nehéz neki az alkalmazkodás.

Mintha ez mentség lenne arra, hogy cserben hagy minket! Az én szüleim vidéken élnek, ritkán tudnak segíteni. Egyedül maradtam Budapesten egy kisbabával és egy férjjel, aki napról napra idegenebb lett.

Egyik délután Marci lázas lett. Zoli épp otthon volt – ritka alkalom –, de csak annyit mondott:

– Hívd fel a gyerekorvost! Én ehhez nem értek.

Sírtam egész éjjel. Nem csak Marcit féltettem – magamat is. Mi lesz velünk? Mi lesz velem?

Aztán jött az este, amikor kimondta: „Nem bírom tovább.”

– El akarod hagyni Marcit? – kérdeztem remegő hangon.

– Nem tudom… Csak azt tudom, hogy így nem megy tovább.

Másnap összepakolt néhány ruhát és elment. Marci akkor már nyolc hónapos volt. Azóta csak néha jön át – névnapokon, születésnapokon –, de sosem marad sokáig. Mindig siet valahova máshova.

A játszótéren sokszor nézem a többi apukát: ahogy lökik a hintát, futnak a gyerekek után. Néha irigylem őket – néha haragszom rájuk is. Vajon ők tényleg boldogok? Vagy csak jobban titkolják a csalódottságukat?

Barátnőm, Eszter próbál vigasztalni:

– Anna, legalább van egy csodás fiad! És te erős vagy!

De néha úgy érzem, összeroppanok a teher alatt. Minden reggel egyedül készítem el Marcit az oviba, egyedül megyek dolgozni, este egyedül fektetem le. Zoli hiányzik – de már nem úgy, mint férj vagy társ. Hanem mint valaki, akivel megoszthatnám ezt az egészet.

A családom szerint túl sokat vártam tőle. Talán igazuk van. Talán vak voltam a jelekre: Zoli sosem beszélt gyerekekről, mindig kerülte a témát. Én pedig azt hittem, majd megváltozik.

Egy este Marci odabújt hozzám:

– Anya, hol van apa?

Nem tudtam mit mondani. Csak annyit suttogtam:

– Apa most messze van.

Marci rám nézett nagy barna szemével:

– Akkor majd én vigyázok rád!

Sírtam utána csendben a fürdőszobában.

Azóta eltelt két év. Zoli új életet kezdett – hallottam róla ismerősöktől –, állítólag új barátnője van. Néha felhívja Marcit videón keresztül; Marci örül neki, de utána mindig szomorúbb lesz.

Én pedig próbálom összerakni magam darabokból. Dolgozom, nevelem Marcit, néha randizom is – de mindig ott motoszkál bennem a félelem: mi van, ha újra ugyanaz történik? Mi van, ha sosem leszek elég jó?

Sokszor gondolkozom azon: vajon hibáztam-e? Túl gyorsan akartam családot? Túl sokat vártam egy olyan embertől, aki sosem volt kész erre?

De amikor Marci rám mosolyog reggelente és azt mondja: „Anya, szeretlek!”, akkor tudom: érte érdemes volt mindent végigcsinálni.

Vajon hány nő él még így közöttünk? Hányan hallgatnak és tűrnek abban a reményben, hogy majd egyszer jobb lesz? És vajon tényleg mi vagyunk a hibásak azért, mert hinni akartunk abban, hogy szeretetből család lehet?