A férjem fél éve az anyjánál lakik – meddig tűrjem még?

– Gábor, meddig maradsz még ott? – kérdeztem remegő hangon a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a hideg kávémat bámultam. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgása törte meg a némaságot. Fél éve nem hallottam már azt a megszokott kulcscsörgést, amikor hazaért. Fél éve egyedül fekszem le este, és egyedül ébredek reggel.

– Nem tudom, Zsuzsa. Anyának most tényleg szüksége van rám – felelte fáradtan. – Nem érzed át, milyen nehéz ez nekem is?

Azt hittem, sírni fogok. De már nem voltak könnyeim. Az első hónapban még minden nap sírtam. Most már csak ürességet éreztem.

– És velem mi lesz? – suttogtam. – Velem mi lesz, Gábor?

Nem válaszolt. Csak hallgattunk. Aztán letette.

Az egész történet valahol ott kezdődött, amikor Gábor anyja, Ilona néni, tavaly ősszel elesett a fürdőszobában. Semmi komoly, csak egy kisebb zúzódás, de onnantól kezdve minden megváltozott. Ilona néni hirtelen mindenben segítségre szorult: bevásárlás, főzés, gyógyszerek kiváltása. Gábor pedig – mint egy jó fiú – mindent félretett, és visszaköltözött hozzá a panelba Zuglóban.

Először azt mondta, csak pár hét lesz. Aztán hónapok lettek belőle.

Az anyósom sosem kedvelt engem igazán. Már az esküvőnkön is éreztem a hideg pillantását. Mindig azt mondta Gábornak: „Fiam, te jobbat érdemelsz.” Én próbáltam kedves lenni hozzá, vittem neki süteményt, segítettem a házimunkában, de sosem volt elég jó neki semmi.

Aztán amikor Gábor elköltözött tőlem, Ilona néni mintha kivirult volna. A szomszédoknak panaszkodott rám: „A Zsuzsa nem főz rendesen a fiamnak! Nem mos rá! Nem törődik vele!”

Pedig mindent megtettem. Dolgoztam napi nyolc órát egy könyvelőirodában, utána rohantam haza főzni, mosni, takarítani. De Ilona néni szerint ez kevés volt.

Egyik este átmentem hozzájuk. Gábor épp a tévét szerelte neki.

– Jó estét kívánok – köszöntem halkan.

Ilona néni rám se nézett.

– Gábor, hozd be a teát! – szólt rá parancsolóan.

– Segíthetek valamiben? – kérdeztem tőle.

– Nem kell segítség – felelte fagyosan. – Itt minden rendben van.

Gábor zavartan rám nézett. Láttam rajta: szégyelli magát. De nem szólt semmit.

Hazafelé menet sírtam az autóban. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját életemben.

A barátnőim azt mondták: „Zsuzsa, ne hagyd magad! Állj ki magadért!” De hogyan álljak ki magamért úgy, hogy közben elveszíthetem a férjemet?

Azóta minden nap ugyanaz: reggel felkelek, bemegyek dolgozni, este hazajövök az üres lakásba. Néha Gábor felhív, de mindig csak Ilona néniről beszél: „Anyának fáj a dereka… Anyának nincs étvágya… Anyának szüksége van rám…”

Egyszer elmentem egy családterapeutához is. Elmondtam neki mindent.

– Zsuzsa – mondta kedvesen –, önnek is joga van boldognak lenni. Nem élhet örökké mások elvárásai szerint.

De mit tehetek? Ha választanom kell Gábor és a lelki békém között… melyiket válasszam?

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám az anyósom egyik szomszédja, Marika néni.

– Zsuzsikám, ne haragudj, hogy zavarlak… Csak gondoltam, elmondom: Ilona néni egész nap sétálgatott lent a parkban a barátnőivel. Olyan vidám volt! – mondta cinkos mosollyal.

– Tényleg? – kérdeztem döbbenten.

– Bizony! Csak amikor Gábor hazajött este, akkor kezdett panaszkodni meg nyögni… – súgta oda halkan.

Akkor értettem meg: Ilona néni játszmázik. Nem beteg ő igazán – csak fél attól, hogy elveszíti a fiát.

Másnap este felhívtam Gábort.

– Gábor, beszélnünk kell! – mondtam határozottan.

– Most nem jó… Anyának fáj a feje…

– Gábor! – vágtam közbe. – Meddig akarod ezt még csinálni? Meddig akarod hagyni, hogy anyád irányítsa az életünket?

Hosszú csend volt a vonalban.

– Nem tudom… – suttogta végül. – Félek attól, hogy ha eljövök tőle, valami baja lesz…

– És ha velem történik valami? Ha egyszer csak nem leszek itt neked?

Nem válaszolt.

Azóta eltelt két hét. Gábor még mindig az anyjánál lakik. Én pedig egyre inkább érzem: lassan el kell engednem őt.

Tegnap találkoztam az utcán egy régi ismerősömmel, Andrással. Megkérdezte: „Hogy vagy?” El akartam mondani mindent – de csak annyit mondtam: „Köszönöm, jól.”

Hazafelé azon gondolkodtam: vajon hány nő él még így Magyarországon? Hányan vannak azok, akiknek az anyósuk tönkreteszi az életüket? Hányan választják inkább a magányt a folyamatos harc helyett?

Ma este újra felhívtam Gábort. Már nem könyörögtem neki. Csak annyit mondtam:

– Ha egyszer úgy döntesz, hogy visszajössz hozzám… én itt leszek. De nem várok örökké.

Letettem a telefont. Aztán leültem az ablakhoz és néztem a sötét utcát.

Vajon tényleg én vagyok önző? Vagy jogom van ahhoz, hogy végre magamat válasszam? Ti mit tennétek a helyemben?