A férjem elhagyott, de az anyósom mentett meg – Egy magyar családi dráma Budapesten

– Hogy képzeled ezt, Gábor? – kiáltottam rá, miközben a bőröndjét cipelte ki a folyosóra. A kisfiam, Marci, épp a járókában játszott, és semmit sem értett abból, mi történik körülötte. – Nem hagyhatsz itt minket! – zokogtam, de a férjem csak lesütötte a szemét.

– Sajnálom, Eszter. Nem bírom tovább. Nem vagyok boldog. – A hangja üres volt, mintha már rég eldöntötte volna mindent.

Aztán becsapódott mögötte az ajtó. Egyedül maradtam egy másfél éves gyerekkel egy budapesti panelban, ahol minden fal túl vékony volt ahhoz, hogy elnyelje a sírásomat. Az egész ház tudta, mi történt – legalábbis így éreztem. Az anyám csak annyit mondott telefonon:

– Hát, Eszterkém, én már nem tudok segíteni. Nálunk is elég szűkös a hely, tudod jól. A nővéredék is itt vannak a két gyerekkel…

A barátnőim közül is mindenki csak sajnálkozott, de senki nem ajánlotta fel, hogy akár csak pár napra befogadna minket. A munkahelyemen épp leépítések voltak, és a főnököm félve közölte:

– Tudod, most minden fillér számít…

Ott ültem tehát egyedül, egy üres hűtővel és egy síró kisgyerekkel. Már azt tervezgettem, hogy eladom az utolsó aranyláncomat is, amikor váratlanul csörgött a kaputelefon.

– Itt vagyok, Eszter! Engedj be! – hallottam az anyósom hangját. Ildikóval sosem voltunk jóban. Mindig kritizált: hogy főzök, hogy nevelem Marcit, hogy nézek ki. Azt hittem, most majd csak olajat önt a tűzre.

De amikor feljött, nem szólt semmit. Csak végignézett rajtam és Marcikán.

– Pakolj össze pár dolgot. Hazaviszlek titeket hozzám Kispestre. Nálam lesz helyetek.

– De… Ildikó néni… – dadogtam zavaromban. – Biztos ez jó ötlet? Nem akarok terhet jelenteni…

– Most ne vitatkozz! – vágott közbe határozottan. – Egy anya nem hagyja az unokáját az utcán! És te is az én családom vagy, akármit gondoltunk eddig egymásról.

A következő napokban úgy éreztem magam, mint egy idegen egy másik világban. Ildikó mindent elintézett: főzött ránk, játszott Marcival, még a mosást is ő csinálta. Néha hallottam, ahogy éjszaka csendben sír a konyhában.

Egy este leült mellém.

– Tudod, Eszter… Én is átéltem ezt. Az apja is elhagyott minket Gáborral, amikor még pici volt. Akkor megfogadtam: ha egyszer az én fiam ilyen hibát követ el, én nem hagyom cserben azt a nőt és gyereket is.

Először éreztem azt, hogy igazán megértem őt. A múltunk hasonló volt – csak eddig sosem beszéltünk erről.

A következő hetekben próbáltam új munkát keresni. Ildikó minden reggel biztatott:

– Ne add fel! Te erős vagy! Ha kell, én vigyázok Marcira.

Aztán egy nap Gábor felhívott.

– Szeretném látni Marcit – mondta halkan.

– Most jutott eszedbe? – kérdeztem keserűen.

– Sajnálom… De most minden olyan zavaros…

Ildikó átvette tőlem a telefont.

– Gábor! Ha csak magadra gondolsz, legalább a fiadra gondolj! És ne várd el tőlünk, hogy mindent megbocsássunk!

Gábor végül néha meglátogatta Marcit, de sosem maradt sokáig. Egyre inkább úgy éreztem: már nem várok vissza semmit tőle.

Az igazi családom most már Ildikó lett és Marci. Együtt ünnepeltük Marci második születésnapját is: hármasban sütöttünk tortát a konyhában. Ildikó megtanított rántott húst panírozni úgy, ahogy szereti az egész család.

Egy nap azonban újabb vihar tört ki: Gábor megjelent egy fiatal nővel az ajtóban.

– Anyu… Eszter… Szeretném bemutatni Zsuzsit. Most vele élek… És… hát… nincs hol laknunk egyelőre…

Ildikó arca elsápadt.

– Gábor! Te tényleg azt hiszed, hogy ezek után beengedlek ide? Hogy nézzek Eszter szemébe? Hogy nézzek Marci szemébe? Menjetek oda, ahol boldogok lesztek! Itt most Eszternek és Marcinak van helye!

Gábor dühösen elviharzott Zsuzsival. Én pedig először éreztem azt: valaki tényleg kiállt értem.

Az évek teltek-múltak. Újra munkába álltam egy zuglói könyvelőirodában. Marci óvodába járt Kispesten; Ildikó minden nap ment érte kézen fogva. Néha még mindig összesúgtak mögöttünk a szomszédok:

– Látod? Az anyósával él…

De már nem érdekelt. Ildikóval lassan barátnők lettünk: esténként együtt néztük a Barátok közt ismétlését és beszélgettünk arról is, amit sosem mertünk kimondani korábban.

Hat év telt el így. Aztán megismertem Pétert egy munkahelyi karácsonyi bulin. Udvarias volt és figyelmes – teljesen más, mint Gábor valaha is volt. Amikor először bemutattam Ildikónak, izgultam:

– Ugye nem baj? Ugye nem haragszol rám?

Ildikó csak mosolygott:

– Eszterkém! Neked is jár a boldogság! És Marcinak is kell egy igazi apa!

Az esküvőnkön Ildikó ült mellettem az első sorban – mintha tényleg az anyám lett volna.

Most már három éve élünk együtt Péterrel és Marcival egy kis kertesházban Soroksáron. Ildikó minden hétvégén jön palacsintát sütni az unokájának.

Néha visszagondolok arra a napra, amikor Gábor elment – és arra is, hogy mennyire féltem attól az asszonytól, akit ma már anyámnak hívok.

Vajon hányan vannak még Magyarországon olyan nők és anyósok, akik ellenségből családtaggá válnak? És vajon miért csak akkor látjuk egymás igazi arcát, amikor már mindent elvesztettünk?