A férjem dühös az exmenyasszonya esküvője miatt – én pedig a felesége vagyok. Mit kezdjek ezzel?

– Hogy lehet ilyen pofátlan? – csapta le Gábor a kulcsait az előszobában, ahogy belépett. A hangja úgy hasított át a lakáson, mintha egy üveg tört volna szét. – Komolyan mondom, Dóra, ez már sok!

Éppen a vacsorát kavargattam, amikor belépett. A fiam, Marci, a szobájában játszott, de Gábor hangja odáig is elhallatszott. Megálltam a mozdulatban, és csak néztem rá. Az arca vörös volt, a szemei villogtak.

– Mi történt? – kérdeztem óvatosan.

– Zsófi! – vágta rá. – Férjhez megy! Most komolyan… Nem elég, hogy éveken át próbáltam normális kapcsolatot tartani vele a gyerek miatt, most meg… Most meg úgy tesz, mintha minden rendben lenne!

A szívem összeszorult. Zsófi – a volt menyasszonya, Marci anyja. Évek óta együtt élünk Gáborral, de Zsófi mindig ott volt közöttünk. Mint egy árnyék. Mint egy soha el nem múló emlék.

– És? – próbáltam higgadt maradni. – Ez most miért zavar ennyire?

– Mert… mert… – dadogott, aztán leült az asztalhoz és fejét a kezébe temette. – Nem tudom. Csak… Furcsa érzés. Hogy valaki más lesz mellette. Hogy Marci is ott lesz majd egy idegennel…

Nem szóltam semmit. Csak álltam ott, és figyeltem őt. Vajon tényleg csak Marciról van szó? Vagy inkább arról, hogy Zsófi továbblépett? Hogy már nem ő az első számú férfi az életében?

Aznap este Gábor szótlanul vacsorázott. Marci próbált viccelődni, de apja csak bólintott vagy dünnyögött valamit. Amikor lefektettem Marcit, ő halkan megkérdezte:

– Anya, apa miért ilyen szomorú?

– Csak fáradt, kicsim – hazudtam neki.

Éjjel Gábor sokáig forgolódott mellettem. Végül felkelt, kiment a nappaliba. Hallottam, ahogy telefonál.

– Zsófi… beszélhetnénk? – suttogta.

A szívem hevesen vert. Nem akartam hallgatózni, de nem tudtam elaludni.

– Nem értem… tényleg ezt akarod? – kérdezte halkan. – És Marci? Gondoltál rá is?

Csend. Aztán újra Gábor:

– Persze, tudom… Csak furcsa lesz… hogy valaki más lesz melletted… mellettetek…

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Évek óta próbáltam elhinni, hogy én vagyok az első az életében. Hogy Zsófi már csak a múltja része. De most minden kételyem visszatért.

Másnap reggel Gábor úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Megcsókolt, mintha minden rendben lenne.

– Jó reggelt! – mondta vidáman.

De én már nem tudtam ugyanúgy nézni rá.

A következő napokban egyre feszültebb lett köztünk a légkör. Gábor gyakran elmerült a gondolataiban, néha hirtelen dühös lett apróságokon is.

Egy este anyósom, Ilona néni is átjött. Már az ajtóban éreztem, hogy valami készül.

– Mi van veletek? – kérdezte gyanakodva. – Gábor olyan ideges mostanában.

– Semmi különös – vágtam rá gyorsan.

De Ilona néni nem hagyta annyiban.

– Ugye nem veszekedtek Zsófi miatt? Tudod jól, hogy Gábor érzékeny fiú volt mindig is…

– Nem Zsófi miatt van! – csattantam fel akaratlanul.

Ilona néni rám nézett, aztán halkan megszólalt:

– Dóra, ne hagyd magad háttérbe szorítani! Ha egyszer valaki melletted van, akkor legyen melletted teljes szívvel!

Aznap éjjel nem bírtam tovább magamban tartani.

– Gábor – kezdtem remegő hangon –, mondd meg őszintén: még mindig szereted Zsófit?

Megdermedt.

– Ez butaság! – mondta gyorsan.

– Akkor miért visel meg ennyire az esküvője? Miért telefonáltál neki éjszaka?

Elhallgatott. A csend mindent betöltött.

– Nem tudom… Talán azért, mert úgy érzem, elveszítek valamit… valakit… aki valaha fontos volt nekem.

– És én? Én mi vagyok neked? – kérdeztem sírva.

Gábor odalépett hozzám és átölelt.

– Te vagy a jelenem… De néha nehéz elengedni a múltat.

Napokig nem tudtam feldolgozni ezt a választ. Próbáltam magyarázatot találni: talán mindenki cipel magával árnyakat? Talán sosem lehet teljesen lezárni egy régi szerelmet?

A barátnőm, Eszter szerint túl sokat agyalok.

– Dóra, ha szeret téged és veled él, akkor te vagy az első! Ne hagyd, hogy egy múltbeli nő tönkretegye a boldogságodat!

De én nem tudtam szabadulni attól az érzéstől: csak pótlék vagyok? Vagy tényleg én vagyok az igazi?

Egyik este Marci odabújt hozzám:

– Anya, te mindig itt leszel velem?

– Mindig – súgtam neki könnyes szemmel.

És közben azon gondolkodtam: vajon Gábor is így érez irántam? Vagy csak addig tartok neki, amíg Zsófi végleg el nem tűnik az életéből?

A családi ebédeken is érezhető volt a feszültség. Anyósom egyszer félrehívott:

– Dóra, ne engedd el magad! Ha kell, beszéljetek őszintén! Egy házasság csak akkor működik, ha mindketten lezárjátok a múltat!

De hogyan lehet lezárni valamit, ami mindig visszakúszik?

Egy vasárnap délután Gábor váratlanul megszólalt:

– Sajnálom, Dóra. Tényleg próbálok továbblépni. De néha úgy érzem, mintha két életet élnék egyszerre…

Néztem őt: azt az embert, akit szeretek – de aki talán sosem lesz igazán csak az enyém.

Most itt ülök a sötétben és azon gondolkodom: vajon lehet-e boldog házasságot építeni úgy, hogy valaki mindig visszanéz a múltba? Vagy egyszer el kell engednem őt ahhoz, hogy én is megtaláljam a saját boldogságomat?

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet várni arra, hogy valaki végre igazán melletted legyen?