A falusi ház titka – Egy látogatás, amely mindent megváltoztatott
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Anikó! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalra csapta a sodrófát. – Ha nem tetszik, haza is mehetsz Budapestre!
Ott álltam a falusi konyhában, a frissen sült pogácsa illata keveredett a feszültséggel. A férjem, Gábor, éppen az udvaron szerelte az öreg Ladát az apósommal, én pedig egyedül maradtam Ilona nénivel és a sógornőmmel, Katával. A levegő vibrált körülöttünk.
– Nem akarok veszekedni, csak segíteni próbáltam – mondtam halkan, de a hangom remegett. – Csak azt mondtam, hogy talán nem kéne ennyi sót tenni a levesbe, mert a gyerekeknek nem tesz jót.
Ilona néni szeme villant. – Itt így főzünk! Ha a városban másképp csináljátok, akkor főzz ott! Itt az én házam van!
Kata sóhajtott, és próbált közvetíteni: – Anya, Anikó csak jót akar. Ne csináljunk ebből ügyet.
De Ilona néni nem engedett. – Mindig csak az okoskodás! Régen bezzeg nem volt ilyen! Az én időmben mindenki tudta a helyét.
Azt hittem, ez a hétvége majd békés lesz. Hogy végre közelebb kerülök Gábor családjához. De már az első este éreztem, hogy valami nincs rendben. A vacsora alatt Ilona néni folyton célozgatott: – Nálunk nem volt divat rendelni az ételt futárral, mint Pesten. Mi dolgoztunk meg minden falatért.
Gábor próbált viccelődni: – Anyu, Anikó is dolgozik ám keményen! – de csak olajat öntött a tűzre.
Másnap reggel korán keltem, hogy segítsek a ház körül. A kertben már ott volt Kata, csendben gyomlált. Mellé ültem.
– Te is érzed ezt? – kérdeztem halkan.
Kata bólintott. – Anyu sosem tudott elengedni dolgokat. Szerinte mindenki ellene van. Főleg te… mert Gábor téged választott.
– De hát én mindent megpróbálok…
– Tudom. Csak neki sosem lesz elég jó senki. Apám is mindig azt mondja: „Ilona, hagyd már abba!” De ő csak hajtogatja a magáét.
A nap folyamán egyre több apró beszólás érkezett. „Bezzeg Anikó biztos nem tud tyúkot kopasztani!” vagy „A városi lányoknak minden nehéz.” Próbáltam nem törődni vele, de egyre jobban fájt.
Ebéd után Gábor odajött hozzám az udvaron.
– Mi van veled? Látom rajtad…
– Nem bírom tovább. Úgy érzem, sosem fogadnak el igazán. Mintha mindig kívülálló lennék.
Gábor átölelt. – Sajnálom. Tudod, anyám ilyen. De apám szerint is túlzásba viszi.
Este, amikor mindenki lefeküdt, hallottam, ahogy Ilona néni Katával suttog a konyhában:
– Nem akarom, hogy Anikó mindent megváltoztasson! Ez az én házam! Nem fogja elvenni tőlem a fiamat!
Kata próbált nyugtatni: – Anya, Gábor boldog vele. Miért nem örülsz neki?
– Mert félek… Félek, hogy elveszítem őt. Hogy már nem én leszek az első az életében.
A könnyeim kicsordultak. Ekkor értettem meg: Ilona néni nem engem utál igazán, hanem attól fél, hogy elveszíti a fiát.
Másnap reggel összeszedtem magam és bementem hozzá a konyhába.
– Ilona néni… – kezdtem félénken –, tudom, hogy nehéz lehet látni, ahogy Gábor felnőtt és családot alapított. De én nem akarom elvenni öntől. Szeretném, ha együtt lennénk család.
Ilona néni először csak nézett rám mereven. Aztán halkan megszólalt:
– Én csak azt akarom… hogy boldog legyen. De olyan nehéz elengedni…
Leültünk egymás mellé. Hosszú percekig csend volt köztünk.
– Tudja… – mondtam –, nekem is hiányzik az anyukám. Ő már nincs velem… Ezért is szeretném, ha közelebb kerülnénk egymáshoz.
Ilona néni szeme megtelt könnyel. – Talán… talán próbálkozhatunk újra.
Aznap este először éreztem azt, hogy talán van remény. Hogy talán egyszer tényleg család lehetünk – nem csak papíron.
De vajon tényleg le lehet bontani a generációk közötti falakat? Vagy örökre ott maradnak közöttünk? Ti mit gondoltok: lehet igazi béke anyós és meny között? Vagy mindig lesznek kimondatlan sérelmek?