A boldogság ára: Egy nyár Balatonon, ami mindent megváltoztatott

– Nem hiszem el, hogy ezt komolyan gondolod, Gábor! – csattantam fel, miközben a bőröndöt próbáltam becipzározni. A nappali tele volt szétdobált ruhákkal, a sarokban ott kuporgott a hároméves kislányunk, Lili, és a férjem, Gábor, éppen a telefonját nyomkodta.

– Most miért kell ebből is ügyet csinálni? – sóhajtott fel, fel sem nézve. – Egy hét. Anyád imádja Lilit, örülni fog neki. Mi meg végre kettesben lehetünk. Nem erről álmodtál?

A szívem összeszorult. Igen, álmodtam róla. De nem így. Nem úgy, hogy közben bűntudatom legyen, hogy Lili nélkül megyünk le Balatonra. Hogy anyámnak adjam le a gyereket, mintha csak egy csomag lenne.

– Gábor, ő még kicsi. Mi van, ha éjszaka sír? Ha beteg lesz? – próbáltam halkan beszélni, de a hangom remegett.

– Ne dramatizálj már! Anyád három gyereket felnevelt. Egy hétig csak elboldogul vele. Vagy talán nem bízol benne?

Nem válaszoltam. Inkább Lilihez mentem, megsimogattam a haját. – Szeretnél mamánál aludni? – kérdeztem tőle halkan.

– Veletek akarok menni a vízhez! – suttogta könnyes szemmel.

A szívembe mart a fájdalom. Gábor közben már a szállásról beszélt anyámnak telefonon: „Igen, pénteken visszük Lilit. Köszi, anya!”

Aznap este anyám próbált megnyugtatni.

– Kislányom, pihenjetek egy kicsit! Neked is jár. Lili jól lesz velem. Meglátod, élvezni fogja.

De én egész éjjel forgolódtam. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak túl aggódó anya?

A következő napokban Gábor egyre izgatottabb lett. Új fürdőruhát vett nekem („Ebben majd biztosan tetszeni fogsz magadnak is!”), foglalt egy menő apartmant Balatonfüreden („Közvetlenül a parton, terasz kilátással!”), és minden este arról beszélt, milyen jó lesz végre kettesben.

Én viszont egyre inkább úgy éreztem magam, mint aki két világ között rekedt: anya vagyok vagy feleség? Hol van az én helyem ebben az egészben?

Az indulás reggelén Lili zokogott, ahogy átadtam anyámnak. Gábor türelmetlenül dobolt az autó kormányán.

– Most már induljunk! Lekéssük a dugót!

Az autóban csend volt. Néztem az ablakon át az elsuhanó tájat, és azon gondolkodtam: vajon tényleg boldogabb leszek ettől az úttól?

Balatonfüred gyönyörű volt. Az apartman tényleg pazar – modern konyha, hatalmas terasz, kilátás a tóra. Gábor első este pezsgőt bontott.

– Na végre! Csak mi ketten! – mondta mosolyogva.

Próbáltam mosolyogni én is, de valahogy nem ment. Az első nap még elmentünk sétálni a Tagore sétányon, fagyiztunk, de minden kisgyerek láttán összeszorult a torkom.

Másnap reggel Gábor már korán felkelt.

– Menjünk át Tihanyba! Ott van egy új étterem, amit ki akarok próbálni.

– Inkább hívjuk fel Lilit – mondtam halkan.

– Már megint? Tegnap is hívtad! Nem tudsz egy kicsit kikapcsolni?

– Nem tudok – vágtam rá dühösen. – Nem tudok úgy tenni, mintha nem hiányozna!

Gábor arca elkomorult.

– Tudod mit? Akkor menj haza! Ha ennyire nem tudsz velem lenni…

Azt hittem, csak viccel. De nem viccelt. Délután már alig beszélt hozzám. Este külön ágyban aludtunk.

A harmadik napon felhívott anyám.

– Lili egész nap rólad beszél. De jól van, ne aggódj! Pihenj csak!

De én már nem bírtam tovább. Sírtam a teraszon, néztem a naplementét a Balaton felett és azt kérdeztem magamtól: miért érzem magam ilyen elveszettnek?

Gábor este bejött hozzám.

– Figyelj… Én is szeretnék család lenni. De néha úgy érzem, mintha csak Lili anyja lennél, nem pedig a feleségem.

– És te? Te mikor voltál utoljára az apja? – csúszott ki belőlem keserűen.

Csend lett. Aztán Gábor felállt és kiment.

Aznap éjjel eldöntöttem: reggel hazamegyek Lilihez.

Reggel összepakoltam a bőröndöm. Gábor nem szólt semmit. Csak nézett utánam az ajtóból.

Hazafelé végig sírtam az autóban. Amikor beléptem anyám lakásába és Lili a nyakamba ugrott, tudtam: most jó helyen vagyok.

De ott motoszkált bennem a kérdés: vajon mindig csak anya leszek? Vagy egyszer majd újra megtalálom magamban azt a nőt is, aki valaha voltam?

Ti mit gondoltok: lehet egyszerre jó anya és boldog feleség lenni? Vagy mindig választani kell?