A bizalmatlanság kulcsa – Egy magyar meny életének fordulópontja

– Te is látod, hogy ez nem normális? – kérdezte Zsófi, miközben a konyhaasztalnál ülve kavargatta a kávéját. A hangja tele volt aggodalommal és egyfajta leplezett kárörömmel. – Melyik anyós ad vissza pénzt? Vagy egyáltalán kér kölcsön? Nálunk a családban, ha valaki pénzt ad, az sosem látja viszont.

A szívem összeszorult. Már megint. Mióta eljegyeztem Gábort, a barátnőim minden találkozón csak arról beszéltek, hogy az anyósok milyen alattomosak, mennyire befolyásolják a fiukat, és hogy a menyeknek sosem lehet igazán nyugalmuk. Azt mondják, minden magyar családban ez így van. És én? Én is egyre inkább féltem.

Pedig amikor először találkoztam Gábor édesanyjával, Ildikóval, egészen más benyomásom volt róla. Egy csendes, kissé fáradt, de kedves asszony volt. Nem tolakodott, nem kérdezősködött, csak mosolygott rám, és azt mondta: – Örülök, hogy végre valaki igazán szereti a fiamat.

De ahogy telt az idő, a barátnőim szavai lassan beférkőztek a gondolataimba. Egyre többször vettem észre magamon, hogy gyanakodva figyelem Ildikó minden mozdulatát. Vajon tényleg olyan jóindulatú? Vagy csak ügyesen játssza a szerepét?

Egyik este Gábor odafordult hozzám a kanapén:
– Anyu szeretne beszélni veled. Valami fontos dologról van szó.

A gyomrom görcsbe rándult. – Miről?
– Majd elmondja ő maga. De ne aggódj, semmi rossz.

Másnap Ildikó átjött hozzánk. Kicsit zavartan ült le az asztalhoz, majd halkan megszólalt:
– Lányom… Tudom, hogy most nehéz időket élünk. Nektek is sokat kell spórolnotok az önálló élethez. Szeretnék segítséget kérni: lenne lehetőség rá, hogy kölcsönadjatok nekem egy nagyobb összeget? Sürgősen ki kellene fizetnem egy régi tartozást, de amint eladom a telket vidéken, visszaadom minden fillért.

Azonnal Zsófi és Dóri hangja csengett a fejemben: „Ez csak a kezdet! Soha nem kapod vissza!” Gábor rám nézett, várva a válaszomat.
– Hát… – kezdtem bizonytalanul –, beszéljük meg kettesben.

Ildikó bólintott és kiment a konyhába. Gábor odasúgta:
– Anyu tényleg bajban van. Tudod, apu halála óta mindent egyedül intéz. Én bízom benne.
– És ha mégsem adja vissza? Mi lesz velünk? – kérdeztem remegő hangon.
– Akkor majd megoldjuk valahogy. De ő nem ilyen.

Végül igent mondtam. De aznap este alig aludtam. A barátnőimnek természetesen elmeséltem mindent.
– Na ugye! – csapott az asztalra Dóri. – Mondtam én! Most kezdődik az igazi játszma! Majd meglátod, hogy soha nem lesz vége.

Hetek teltek el. Ildikó ritkábban jelentkezett, de mindig kedves volt. A pénzről nem beszéltünk többet. Én viszont egyre idegesebb lettem. Minden apró gesztusában hátsó szándékot kerestem: miért hozott süteményt? Miért hív fel csak engem? Miért akar velem kettesben beszélni?

Egy este Gábor hazaért munkából, és izgatottan mondta:
– Anyu holnap átjön. Meglepetése van.

A gyomrom ismét görcsbe rándult. Másnap Ildikó valóban megjelent – kezében egy boríték.
– Szeretném, ha most mindketten leülnétek – mondta komolyan.
Leültünk. Ildikó remegő kézzel átnyújtotta a borítékot.
– Ebben minden benne van – mondta halkan.
Kibontottam: egy hivatalos adásvételi szerződés volt benne egy zuglói lakásról – a mi nevünkre írva.
– Ez… ez micsoda? – dadogtam.
– Amikor apátok meghalt, örököltem tőle egy kis pénzt és azt a telket vidéken – magyarázta Ildikó könnyes szemmel. – Eladtam mindent, és úgy döntöttem: nektek adom ezt az új élethez. A kölcsön csak arra kellett, hogy ki tudjam fizetni az utolsó részletet időben. Nem akartam előre elmondani, mert féltem, hogy visszautasítjátok vagy kellemetlenül érzitek magatokat.

Gábor átölelte az anyját. Én pedig ott ültem bénultan – szégyenkezve és meghatódva egyszerre.
– Anya… ezt nem kellett volna… – suttogta Gábor.
– De igen! – vágta rá Ildikó határozottan. – Az én boldogságom az, ha ti boldogok vagytok.

Aznap este sokáig sírtam Gábor vállán. Nem csak a hála miatt – hanem mert rájöttem: mennyire hagytam magam befolyásolni mások félelmeitől és előítéleteitől.

A következő héten elmeséltem mindent Zsófinak és Dórinak is.
– Hát… ilyen anyós tényleg ritka – ismerte el Zsófi kelletlenül.
– Azért vigyázz! – tette hozzá Dóri gyorsan. – Ki tudja, mit hoz még az élet…

De én már tudtam: nem minden anyós ellenség. És talán mi magunk is tehetünk róla, ha bizalmatlanságot vetünk másokra – csak azért, mert ezt várja el tőlünk a társadalom vagy a környezetünk.

Most már csak azt kérdezem magamtól: vajon hány családot mérgeznek meg ezek az örökölt félelmek? Miért olyan nehéz elhinni egymásról a jót Magyarországon? Várom a ti történeteiteket is: ti mit gondoltok erről?