Egy anya áldozata: Hitel, remény és csalódás a családban
– Anya, kérlek, ne haragudj rám… – Gergő hangja remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültünk. A reggeli fény szűrődött be a függönyön át, de a szívemben sötétség gyűlt. A kávém kihűlt, miközben próbáltam felfogni, amit mondott.
– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem halkan, de már rég nem volt kisfiú. A harminc éves Gergő előttem ült, borostásan, karikás szemekkel. Az utóbbi hónapokban egyre kevesebbet beszéltünk, mindig sietett, mindig ideges volt.
– Nagy bajban vagyok. Tartozom… sokat. Ha nem segítesz, mindent elveszítek. – A hangja elcsuklott.
A szívem összeszorult. Egyedül neveltem fel őt és a húgát, Zsófit. Az apjuk elhagyott minket, amikor Gergő még csak tíz éves volt. Mindig próbáltam erős lenni, példát mutatni. Most viszont úgy éreztem, mintha a világom omlana össze.
– Mennyivel tartozol? – kérdeztem végül.
– Másfél millió forinttal… – suttogta.
A levegő megfagyott közöttünk. Ennyi pénz nekem egy év alatt sem jön össze. A lakásom panel a Káposztásmegyeren, a fizetésem alig elég a rezsire és a mindennapokra. De Gergő a fiam. Nem hagyhatom cserben.
Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, hallgattam a szomszéd kutya ugatását, és számoltam: mennyi hitelt vehetek fel, mennyi ideig kell majd törlesztenem. Másnap bementem a bankba. Az ügyintéző, egy kedves fiatal nő, megértően bólogatott.
– Sokan kerülnek mostanában nehéz helyzetbe – mondta halkan.
Aláírtam a papírokat. A gyomrom görcsben volt, de úgy éreztem, nincs más választásom.
Gergő hálás volt. Megölelt, mint gyerekkorában. – Köszönöm, anya! Megígérem, mostantól minden más lesz! – mondta könnyes szemmel.
Eltelt egy hónap. A törlesztőrészlet minden hónapban lement a számlámról. Gergő ritkábban jelentkezett. Egyik este Zsófi hívott fel sírva:
– Anya! Gergő megint eltűnt! Nem veszi fel a telefont!
A szívem kihagyott egy ütemet. Felhívtam Gergőt újra és újra – semmi válasz. Napokig nem tudtam róla semmit. Végül egy barátja keresett meg Facebookon:
– Erzsi néni, Gergő bajban van…
A fiú elmondta: Gergő szerencsejátékkal tartozott megint. A pénz, amit adtam neki – amit hitelből fizettem ki – eltűnt egyetlen éjszaka alatt egy zuglói kaszinóban.
Összeomlottam. Hogy lehetett ilyen ostoba? Hogy bízhattam benne ennyire vakon? Egész éjjel sírtam. Másnap reggel Zsófi átjött hozzám.
– Anya, nem te vagy a hibás! – ölelt át.
De én csak azt éreztem: mindent elvesztettem. A fiamat is, az anyagi biztonságomat is.
Hetekig nem beszéltem Gergővel. Egy nap váratlanul megjelent az ajtóban. Soványabb volt, megtört.
– Anya… segíts! Nem tudom abbahagyni… Próbáltam… de nem megy…
Leültem vele szemben.
– Gergő, ezt már nem tudom helyetted megoldani! Segítek szakembert keresni, de több pénzt nem tudok adni! – mondtam keményen.
Sírt. Először láttam így sírni felnőttként.
Azóta minden nap harcolunk: ő önmagával, én az aggodalommal és a hitelekkel. Zsófi is segít, együtt próbáljuk visszahozni Gergőt az életbe.
Néha azt érzem, nincs remény. Máskor látom benne a régi fiamat: azt a kisfiút, aki boldogan futott hozzám az óvodából.
Minden este ugyanazt kérdezem magamtól: Hol rontottam el? Lehet még újrakezdeni egy ilyen családi tragédia után? Vajon mások is átéltek már hasonlót?