Anyám minden pénzét a bátyámnak adta, miközben én babát várok – most mit tegyek?

– Hogy mondtad, anya? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztal szélébe kapaszkodtam. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Anyám nem nézett rám, csak a kezében forgatta a teáscsészét, mintha abban találná meg a választ minden kérdésre.

– Minden pénzemet odaadtam Zolinak – ismételte halkan. – Szüksége volt rá, tudod, mennyire nehéz helyzetben van most.

Azt hittem, rosszul hallok. Zoli, a bátyám, mindig is az volt, aki mindent megkapott. Amikor gyerekek voltunk, ha eltörtem valamit, én kaptam ki, ha ő csinált bajt, csak legyintettek: „Fiúk már csak ilyenek.” Most pedig… most, amikor végre úgy éreztem, hogy az életem sínre kerülhet – hiszen ma reggel tudtam meg, hogy babát várok –, anyám minden megtakarítását neki adta. Nekem pedig semmim sem maradt.

– És én? – suttogtam. – Mi lesz velem?

Anyám végre rám nézett. A szeme fáradt volt és tele bűntudattal.

– Tudom, hogy neked is szükséged lenne rá, de Zoli… ő most tényleg nagy bajban van. Elvesztette a munkáját, és ha nem segítek neki, lehet, hogy elárverezik a lakását.

– Anya! – kiáltottam fel. – Én is bajban vagyok! Babát várok! Egyedül vagyok! Hogy gondolod ezt?

A csend úgy nehezedett ránk, mint egy vastag takaró. Anyám ajka megremegett.

– Miért nem mondtad el korábban? – kérdezte halkan.

– Ma tudtam meg – válaszoltam sírva. – Ma reggel. És azt hittem… azt hittem, legalább rád számíthatok.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Azt éreztem, hogy minden összeomlik körülöttem. A párom, Gergő külföldön dolgozik, csak ritkán tud hazajönni. A lakásom albérlet, a fizetésem alig elég a rezsire és az ételre. Most pedig itt állok egyedül egy gyerekkel a szívem alatt és egy anyával, aki inkább a bátyámat menti meg.

– Nem tudtam… – motyogta anyám. – De hát Zoli mindig is olyan elveszett volt…

– És én? Én nem vagyok elveszett? Nekem nem jár segítség?

Anyám csak nézett rám némán. Azt hiszem, akkor értettem meg igazán: mindig is Zoli volt a kedvence. Mindig őt féltette jobban. Én voltam az erős lány, aki „úgyis megoldja”. De most már nem akartam erős lenni.

Aznap este felhívtam Gergőt.

– Szerelmem – mondtam remegő hangon –, terhes vagyok.

Először csend volt a vonalban. Aztán Gergő hangja megtört:

– Ez csodálatos hír! De miért sírsz?

Elmondtam neki mindent: anyámat, Zolit, a pénzt, a félelmeimet. Gergő hallgatott végig.

– Ne aggódj – mondta végül. – Megoldjuk valahogy. Ha kell, hazajövök végleg.

De tudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű. Gergőnek kint sincs könnyű dolga; ha hazajönne, elveszítené az ottani munkáját és itthon semmi biztosat nem találna.

Másnap reggel Zoli állt az ajtóban. Zavartan toporgott.

– Beszélhetnénk? – kérdezte.

Beengedtem. Leültünk egymással szemben.

– Hallottam anyától… hogy terhes vagy – kezdte halkan.

Bólintottam.

– Sajnálom – mondta. – Nem tudtam róla. Ha tudtam volna…

Felnevettem keserűen.

– Akkor mi lett volna másképp? Te mindig mindent megkapsz. Most is.

Zoli lehajtotta a fejét.

– Tudod… nekem sem könnyű ez így. Nem akartam elvenni előled semmit. Csak… annyira kétségbeestem. Azt hittem, anya segít mindkettőnknek valahogy.

– De nincs több pénze – vágtam közbe dühösen. – Nekem már nem jutott semmi.

Zoli sóhajtott.

– Ha visszakapom a lakást… ha sikerül talpra állnom… visszaadom neked a pénzt. Vagy legalább egy részét. Megígérem.

Nem válaszoltam. Nem hittem neki igazán. Mindig ezt mondta: „Majd visszaadom”, „Majd meghálálom”, de sosem történt semmi.

Aznap este anyám újra felhívott.

– Kicsim… szeretlek téged is – mondta sírva. – Nem akartalak megbántani. Csak annyira féltem Zolitól… hogy mi lesz vele…

– És velem mi lesz? – kérdeztem újra.

A vonal túlsó végén csak zokogás hallatszott.

Azóta napok teltek el. Próbálok erős maradni, de minden nap egy újabb harc: a munkahelyemen is érzik rajtam a feszültséget; az albérlet tulaja szólt, hogy emelni fogja a bérleti díjat; Gergő egyre fáradtabb és idegesebb telefonon; anyám pedig minden nap ír egy üzenetet: „Sajnálom.”

Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire természetes Magyarországon, hogy mindig a „gyengébb” gyereket védik? Hogy az erős lányoknak mindent egyedül kell kibírniuk? Miért nem lehet egyszer kivételt tenni?

Most itt ülök egyedül a sötétben és azon tűnődöm: vajon képes leszek valaha megbocsátani anyámnak? Vagy örökre ott marad bennem ez a seb?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet ezt bocsátani? Vagy inkább el kell engedni mindent és új életet kezdeni teljesen egyedül?