Túlzott jószívűség ára: Egy barátság próbája a budapesti panelrengetegben

– Zsófi, megint te főztél mindenkinek? – kérdezte fáradtan Gergő, miközben ledobta magát a kanapéra a szűkös, hetedik emeleti panelban. A konyhából épp akkor jöttem ki, kezemben egy tál gőzölgő paprikás krumplival. – Persze, hát tudom, hogy mindenkinek hosszú napja volt – válaszoltam mosolyogva, de belül már éreztem a feszültséget. Minden este ugyanaz: én főzök, én mosogatok, én szervezem a közös programokat. A többiek csak jönnek-mennek, észre sem veszik, mennyi energiát teszek ebbe a barátságba.

Hatunk közül én voltam mindig a „kisanyám” – ahogy Réka nevezett viccesen. Réka, Gergő, Bence, Lilla, Ádám és én, Zsófi. Együtt nőttünk fel ebben a panelrengetegben, ahol mindenki ismer mindenkit, de igazán csak egymásra számíthattunk. Legalábbis ezt hittem sokáig.

Aznap este is összegyűltünk nálam. Bence hozott egy üveg olcsó bort, Lilla megint panaszkodott a munkahelyére, Ádám pedig csak csendben ült és görgette a telefonját. Réka késve érkezett, ahogy mindig. – Bocsi, dugó volt az M3-on – mondta lihegve, de tudtam, hogy csak megint elaludt délután.

– Zsófi, nem baj, ha elviszem holnapra a maradékot? – kérdezte Bence már vacsora közben. – Persze – bólintottam automatikusan. Mindig mindent odaadtam nekik: ételt, időt, pénzt is néha. Azt mondták, én vagyok a „ragasztó”, aki összetartja a csapatot. De egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy láthatatlan szolgáló.

Egyik este aztán minden megváltozott. Anyukám hívott sírva: – Zsófikám, apád megint elvesztette a munkáját. Nem tudjuk fizetni a rezsit… – A szívem összeszorult. Tudtam, hogy segítenem kell otthon is. Aznap este elmeséltem a többieknek. – Most egy ideig nem tudok mindent vállalni – mondtam halkan. – Segítenétek többet?

Csend lett. Gergő zavartan köhintett. Lilla gyorsan témát váltott: – Hallottátok, hogy új Lidl nyílik a sarkon? Réka csak bólintott, Bence pedig már az ajtó felé sandított.

Másnap reggel egyedül ébredtem a lakásban. A mosatlan edények tornyosultak a mosogatóban. Senki nem maradt segíteni vagy legalább egy üzenetet hagyni. Akkor értettem meg igazán: nem barátokat tartok össze, hanem kényelmesen kiszolgálok mindenkit.

A következő hetekben próbáltam visszavenni magamból. Nem hívtam fel őket minden nap, nem szerveztem programokat. Egyikük sem keresett igazán. Csak amikor szükségük volt valamire: kölcsönkérni pénzt, elvinni egy csomagot az állomásra vagy meghallgatni egy újabb panaszt.

Egy este aztán Lilla mégis felhívott: – Zsófi, mi van veled? Eltűntél! – Próbáltam elmagyarázni neki, hogy most nekem is szükségem lenne támogatásra. – Hát… mindenkinek vannak gondjai – mondta gyorsan, majd letette.

A családom közben egyre nehezebb helyzetbe került. Apám depressziós lett, anyám két műszakban dolgozott egy zuglói pékségben. Én is vállaltam pluszmunkát: takarítottam lépcsőházakat esténként. A régi barátaim közül senki nem ajánlott fel segítséget.

Egyik este hazafelé menet összefutottam Ádámmal a lift előtt. – Rég láttalak – mondta halkan. Láttam rajta valami bűntudatot. – Sajnálom, hogy nem voltam ott… csak… nem tudom kezelni az ilyesmit.

– Néha csak annyi kellene, hogy meghallgassatok – mondtam neki könnyes szemmel.

Aznap este sokáig gondolkodtam: vajon én rontottam el mindent? Túl sokat adtam magamból? Vagy csak rossz embereket engedtem közel magamhoz?

A panelház ablakai alatt csendben hullott az eső. Anyám szobájából halk sírás hallatszott át. Éreztem, hogy most először igazán magányos vagyok ebben a városban.

Pár hét múlva Réka keresett meg: – Zsófi, beszélhetnénk? Hiányzol… Talán mindannyian túl kényelmesek lettünk melletted.

Leültünk egy kávézóban a Bosnyák téren. Réka őszintén bocsánatot kért. – Nem vettük észre, mennyire kihasználtunk téged… De te is hagytad.

Igaza volt. Mindig azt hittem, hogy ha mindenkinek segítek, akkor szeretni fognak. De rá kellett jönnöm: néha nemet kell mondani ahhoz, hogy önmagamat is megvédjem.

Azóta újra találkozunk néha, de már másképp: mindenki hoz valamit az asztalhoz. És ha valaki csak venni akar adni helyett? Akkor már tudom: nem az én dolgom mindent megoldani helyette.

Vajon hányan élnek még így közöttünk? Hányan hiszik azt, hogy csak akkor érnek valamit, ha mindig másokat szolgálnak ki? És vajon mikor tanuljuk meg végre szeretni önmagunkat is?