Tavaszi költözés a Balatonhoz – Anyósom árnyékában

– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megcsináltad, Gábor! – csattant fel anyósom, amikor belépett a frissen festett nappalinkba. A Balaton-parti házban még festékszag terjengett, a dobozok szanaszét hevertek, de én már éreztem a tavaszi nap melegét az ablakon át. Azt hittem, végre elkezdődhet a közös életünk Gáborral, távol a budapesti nyüzsgéstől és a családi elvárásoktól. De ahogy anyósom, Ilona néni, végignézett rajtam – a régi farmeromban és festékfoltos pólómban –, rögtön tudtam, hogy a békénk törékenyebb, mint valaha.

– Hát ez aztán igazán… egyszerű – mondta gúnyos mosollyal, miközben végigmérte az új kanapét. – De hát mit is várhatnánk egy vidéki lánytól? – tette hozzá halkan, de épp elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam.

Gábor zavartan rám nézett, majd anyjára. – Anya, kérlek… – kezdte volna, de Ilona néni már a konyhába sietett, hogy „megnézze”, milyen állapotban van a hűtő.

Amikor Gáborral megismerkedtünk az egyetemen, már akkor is éreztem, hogy az anyja nem örül nekem. Ők budaiak voltak, én pedig egy kis zalai faluból jöttem. Ilona néni mindig hangsúlyozta: „Nálunk a családban mindenki diplomás!” Mintha az én tanítónői végzettségem kevesebbet érne. Az esküvőnkön is csak szűkszavúan gratulált, és amikor Gábor bejelentette, hogy elköltözünk a Balatonhoz, csak ennyit mondott: „Majd meglátjuk, meddig bírjátok ott.”

Most pedig itt volt. Az első hétvégén váratlanul beállított egy bőrönddel és egy nagy adag házi süteménnyel – mintha ezzel akarná jóvátenni a múltat. De minden mozdulatában ott volt az ítélkezés. A reggeli kávénál például így szólt:

– Tudod, Gábor, nálunk otthon sosem volt ilyen rendetlenség. Édesanyád mindig ügyelt arra, hogy minden makulátlan legyen.

Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Próbáltam kedvesen válaszolni:

– Még csak most költöztünk be, Ilona néni. Hamarosan minden a helyére kerül.

De ő csak legyintett.

– Persze, persze… Csak hát vannak dolgok, amiket az ember otthonról hoz magával.

Aznap este Gáborral összevesztünk. Ő próbált közvetíteni köztünk, de én úgy éreztem, egyedül maradtam. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Ne haragudj, de ő az anyám… Nem akarom megbántani – mondta halkan.

A következő napokban Ilona néni egyre több időt töltött nálunk. Mindenbe beleszólt: hogyan rendezzük be a nappalit, milyen függönyt vegyünk, sőt még azt is megjegyezte, hogy szerinte túl sok sót teszek a levesbe. Egy este vacsora közben így szólt hozzám:

– Tudod, Zsuzsa drágám, Gábor mindig szerette az otthoni ízeket. Talán legközelebb kipróbálhatnád az én töltött káposzta receptemet.

Éreztem, ahogy elönt a düh és a szégyen. Gábor csak némán kanalazta a levest. Éjszaka alig tudtam aludni. A gondolatok cikáztak a fejemben: Vajon tényleg nem vagyok elég jó? Tényleg nem illeszkedem ebbe a családba?

Egy hét múlva már annyira feszült voltam, hogy minden apróság kiborított. Egy reggel Ilona néni megjegyezte:

– Látom, még mindig nem sikerült elpakolni azokat a dobozokat… Talán ha kevesebbet dolgoznál az iskolában, több időd lenne a háztartásra.

Ekkor elszakadt bennem valami.

– Ilona néni! – mondtam remegő hangon. – Nagyon tisztelem önt, de ez itt most az én otthonom is. Szeretném, ha ezt elfogadná.

A levegő megfagyott. Gábor döbbenten nézett rám. Anyóson arca megkeményedett.

– Értem – mondta hűvösen. – Akkor talán jobb lesz, ha visszamegyek Budapestre.

Aznap délután összepakolt és elment. Gábor napokig nem szólt hozzám rendesen. Éreztem, hogy valami végleg megváltozott köztünk.

A Balaton-parti ház csendje most már nem volt békés: inkább nyomasztóvá vált. Próbáltam újra megtalálni önmagam: hosszú sétákra mentem a parton, beszélgettem a szomszédokkal, és igyekeztem örömöt találni az apró dolgokban. De minden este ugyanaz a kérdés visszhangzott bennem: Vajon jól tettem? Megvédtem magam – de milyen áron?

Gábor lassan kezdett visszatalálni hozzám. Egy este leült mellém a stégen.

– Sajnálom – mondta halkan. – Nehéz nekem is… De büszke vagyok rád.

Megfogta a kezemet. A hullámok csendesen csapkodtak alattunk.

Most már tudom: néha ki kell állni magunkért akkor is, ha fájdalmas következményekkel jár. De vajon lehet-e valaha igazi béke egy családban, ahol ennyi sérelem gyűlt össze? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg lehet egyszerre jó feleségnek és jó menynek lenni?