Egy vesével, két élettel – Egy ápolónő története a hősiességről és önfeláldozásról

– Nem lehet! – kiáltott fel anyám a telefonban, miközben a konyhapulton remegő kézzel markoltam a bögrét. – Zsófi, te nem gondolod komolyan, hogy egy idegen gyerekért kockáztatod az életedet!

A hangja visszhangzott bennem, ahogy kinéztem az ablakon a szürke, esős budapesti délutánra. A Szent Imre Kórház folyosóin még mindig ott csengett Levente anyukájának sírása. Aznap reggel tudtuk meg: egyik családtag sem alkalmas donor. A kisfiú sápadtan feküdt a kórteremben, a szemei alatt sötét karikák, de amikor meglátott, halványan rám mosolygott.

– Zsófi nővér, ugye nem fogok meghalni? – kérdezte halkan.

A szívem összeszorult. Nem tudtam hazudni neki. Csak megsimogattam a haját és azt mondtam: – Mindent megteszünk érted, Levente.

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, miközben a férjem, Gábor halkan szuszogott mellettem. A gondolataim csak Leventén jártak. Mi lett volna, ha az én kisfiam lenne ott? Ha Bence lenne az, akinek senki sem tud segíteni? Hajnalban felkeltem, leültem a konyhába és csak bámultam magam elé. Aztán döntöttem.

Másnap bementem a főorvoshoz.

– Dr. Tóth, szeretném kivizsgáltatni magam donorként – mondtam határozottan.

A főorvos először csak nézett rám döbbenten.

– Zsófi, ez óriási felelősség. Gondold át jól. Tudod, hogy ez mivel jár?

– Tudom – feleltem. – De ha én nem teszem meg, ki fogja?

A vizsgálatok heteken át tartottak. Közben minden nap dolgoztam, Leventét ápoltam, és próbáltam titokban tartani a döntésemet a családom előtt. De persze nem lehetett sokáig titkolni. Egy este Gábor megtalálta a papírokat.

– Te megőrültél? – fakadt ki. – Mi lesz velünk, ha valami bajod lesz? Mi lesz Bencével?

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam. Tudtam, hogy igaza van – de azt is tudtam, hogy nem tudnék tükörbe nézni, ha most visszalépnék.

A műtét napján Levente anyukája odajött hozzám a műtő előtt. Térdre rogyott és zokogva ölelte át a lábamat.

– Zsófi, nem tudom meghálálni…

– Nem kell meghálálnia semmit – mondtam halkan. – Csak vigyázzanak rá nagyon.

A műtét sikerült. Amikor felébredtem az altatásból, Gábor ott ült mellettem, a kezét tördelte.

– Haragszom rád – mondta csendesen –, de büszke is vagyok.

Napokig gyenge voltam, fájt minden mozdulat. De amikor Levente meglátogatott egy rajzzal – amin én voltam angyalszárnyakkal –, minden fájdalom eltörpült.

A családom lassan megbékélt. Anyám még mindig aggódik értem, de már nem haragszik. Bence büszkén meséli az iskolában: „Az én anyukám hős!”

Azóta sokan kerestek meg: újságírók, más szülők, orvosok. Sokan kérdezik: „Megérte?”

Néha magam sem tudom biztosan. Néha félek: mi lesz, ha egyszer nekem lesz szükségem egy vesére? De amikor Leventére nézek – ahogy újra futkározik az udvaron –, tudom: helyesen döntöttem.

Vajon ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki önzetlenül segít egy idegenen – még akkor is, ha ezzel veszélybe sodorja magát és megbántja a szeretteit?