„Tudom, hogy rossz anya voltam” – Egy anya vallomása a magyar valóságról

– Anya, te mit keresel itt? – Damian hangja élesebben hasított át a levegőn, mint a novemberi szél, ami a Nyugati pályaudvar előtt csapkodta a kabátomat. Álltam ott, kezemben egy régi fényképpel, amin még együtt mosolygunk, ő háromévesen, én fiatalon, reményekkel teli arccal. Most viszont csak a szemében láttam magamat – idegenként.

– Csak látni akartalak – suttogtam. A hangom remegett, ahogy próbáltam elnyomni a sírást. Azt hittem, ha hazajövök, ha végre újra találkozunk, minden rendbe jön. De Damian csak megrázta a fejét.

– Nekem nincs anyám – mondta halkan, aztán hátat fordított és elindult az esőben.

Ott maradtam a pályaudvar előtt, és úgy éreztem, mintha minden csepp eső az én könnyeim lenne. Az emberek siettek mellettem, senki sem nézett rám. Talán jobb is így. Hosszú évek óta először voltam újra Magyarországon. Azt hittem, elég lesz visszajönni. Hogy a múlt hibáit jóvá lehet tenni egyetlen öleléssel. De nem így működik az élet.

Damian hároméves volt, amikor az apja elhagyott minket. Zoltán sosem volt igazi családapa – mindig csak a saját álmait kergette. Egyik reggel összepakolta a holmiját és eltűnt. Ott maradtam egyedül egy kisfiúval és egy halom számlával. Az anyám, Ilona néni segített, amennyit tudott, de ő már akkor is idős volt. Aztán jött az ajánlat: takarítói munka Ausztriában. Egy barátnőm szólt, hogy ott legalább rendesen megfizetik az embert.

Hetekig vívódtam. Hogy hagyhatnám itt Damiant? De minden hónapban kevesebb pénzünk lett, és egyre többször kellett kölcsönkérnem. Végül úgy döntöttem: elmegyek. „Csak egy-két év” – mondtam magamnak. „Utána minden jobb lesz.”

Az első hónapokban minden este sírtam. Hiányzott a fiam, hiányzott az otthon illata, még a panelház nyikorgó liftje is. Damian eleinte rajzokat küldött postán – színes napocskák, házikók, néha egy-egy szomorú arc is felbukkant közöttük. Anyám mesélte telefonon, hogy mennyire várja haza az anyját.

De ahogy teltek az évek, egyre kevesebb rajz jött. Egyre ritkábban hívott fel. Én pedig egyre többet dolgoztam – először csak takarítottam, aztán időseket gondoztam. Minden forintot hazaküldtem: új kabát Damiennek, iskolai kirándulásra pénz, karácsonyra ajándékok.

Azt hittem, ezzel mindent jóváteszek.

De amikor hazajöttem látogatóba – már három éve nem láttam személyesen –, Damian alig szólt hozzám. A konyhában ültünk hármasban: anyám főzte a levest, Damian a telefonját nyomkodta.

– Hogy megy az iskola? – próbáltam beszélgetni vele.

– Jól – felelte anélkül, hogy rám nézett volna.

– Hiányoztam? – kérdeztem félve.

– Nem tudom – mondta vállat vonva.

Anyám rám nézett fáradt szemmel: – Türelem kell hozzá, lányom.

De én nem tudtam türelmes lenni. Minden nap fájt látni azt a távolságot közöttünk. Próbáltam bepótolni mindent: elvittem moziba, vettem neki új cipőt, együtt sütöttünk palacsintát. De Damian mindig visszahúzódott.

Aztán vissza kellett mennem Ausztriába. A pénz elfogyott, a számlák megvártak itthon is. Újabb két év telt el így: dolgoztam kint, ők éltek itthon nélkülem.

Most pedig itt állok a pályaudvar előtt, és Damian már felnőtt férfi lett. Nem vár rám ölelés vagy mosoly – csak harag és közöny.

Az emberek azt mondják: „Azért mentél el dolgozni külföldre, hogy jobb élete legyen a gyerekednek.” De senki sem beszél arról, hogy közben elveszíted őt. Hogy minden forinttal egy kicsit távolabb kerül tőled.

Hazamentem anyámhoz aznap este. Ilona néni csendben főzte a teát.

– Ne add fel – mondta halkan. – Egyszer talán megbocsát neked.

– De mi van, ha már késő? – kérdeztem sírva.

Az éjszaka csendjében csak egy kérdés visszhangzott bennem újra és újra: Vajon lehet-e még valaha igazi anyja annak a fiúnak, akit egyszer már elveszítettem?

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy vannak sebek, amik örökre nyitva maradnak?