Amikor a család átlépi a küszöböt: Egy karácsonyi este, ami mindent megváltoztatott
– Már megint itt vannak! – suttogtam magam elé, miközben a bejárati ajtó előtt toporogtam, kezemben a forró mákos bejglivel. A csengő újra megszólalt, ezúttal hosszabban, türelmetlenül. A szívem hevesen vert, ahogy tudtam: most jönnek azok, akik minden évben elrontják az ünnepet.
– Zsófi, nyisd már ki! Megfagyunk! – hallatszott Klári néni hangja az ajtón túlról.
Sóhajtva lenyomtam a kilincset. Klári néni, a mindig mindent jobban tudó nagynéném, mögötte pedig a két lánya, Dóri és Réka, tolakodtak be a lakásba. Mögöttük feltűnt még Pisti unokatestvérem is, aki már az előszobában ledobta a cipőjét és hangosan kiabált: – Hol van a halászlé?
Az asztal már meg volt terítve, a gyertyák égtek, de bennem csak nőtt a feszültség. Az elmúlt években mindig hagytam, hogy mindenki azt csináljon nálam, amit akar. Hogy Klári néni beleszóljon abba, hogyan főzöm a töltött káposztát, hogy Dóri és Réka hangosan vitatkozzanak arról, ki ülhet az ablak mellé, hogy Pisti minden évben elpanaszolja, mennyire utálja az ünnepeket. És én csak mosolyogtam, mert azt hittem, ez a család ára.
De idén valami eltört bennem. Talán azért, mert egész évben egyedül voltam. Talán azért, mert most először éreztem úgy: ez az én otthonom, az én ünnepem. És nem akarom tovább elviselni azt a káoszt és feszültséget, amit minden évben magukkal hoznak.
– Zsófi, miért ilyen sós ez a leves? – szólt közbe Klári néni már az első kanál után. – Tudod, hogy én nem bírom a sót.
– Sajnálom, Klári néni – mondtam halkan. – De idén így sikerült.
– Hát legalább a bejgli jó lesz? – kérdezte Dóri gúnyosan.
A kezem ökölbe szorult az asztal alatt. Hallottam anyám hangját a fejemben: „A családot nem lehet lecserélni.” De vajon tényleg mindent el kell tűrnöm csak azért, mert ők a családom?
A vacsora alatt egyre nőtt bennem a feszültség. Klári néni minden fogásnál talált valami hibát. Réka hangosan nevetett Pisti rossz viccein, miközben én próbáltam fenntartani valamiféle ünnepi hangulatot. Aztán egyszer csak Dóri felállt:
– Zsófi, hol van a bor? Nálad mindig olyan uncsi ez az egész!
Ekkor éreztem először azt, hogy nem bírom tovább. Felálltam az asztaltól.
– Elég volt! – mondtam hangosan. Mindenki rám nézett. – Ez az én lakásom. Az én ünnepem. És nem akarom tovább hallgatni a panaszkodást meg a gúnyolódást. Ha nem tetszik itt lenni, nyugodtan el lehet menni.
Csend lett. Klári néni döbbenten nézett rám.
– Hogy beszélsz te velünk? Mi csak segíteni akarunk neked! – mondta sértetten.
– Nem kérek segítséget – válaszoltam remegő hangon. – Csak egy nyugodt estét szeretnék végre. Egyetlenegyszer.
Pisti felállt.
– Na jó, ha ilyen a hangulat, én inkább megyek – mondta vállat vonva.
Dóri és Réka is összenéztek.
– Mi sem maradunk tovább – mondta Réka halkan.
Klári néni még próbált valamit mondani, de végül csak összeszedte a kabátját és szó nélkül távozott.
Ott maradtam egyedül az ünnepi asztal mellett. A gyertyák csendesen égtek tovább. Először üresnek éreztem magam. Aztán lassan megkönnyebbülést. Végre csend volt. Végre önmagam lehettem.
Később anyám felhívott telefonon.
– Zsófi, mit csináltál? Az egész család rólad beszél! – mondta aggódva.
– Anya, csak azt tettem, amit már rég meg kellett volna tennem – válaszoltam halkan.
Sokáig beszélgettünk azon az estén. Anyám először haragudott rám, aztán lassan megértette: nem lehet mindig mindent eltűrni csak azért, mert valaki rokonunknak született.
Azóta is sokszor eszembe jut az az este. Vajon tényleg én voltam önző? Vagy végre bátor voltam? Ti mit tettetek volna a helyemben?