„Az én férjem nem fogja a te házadat felújítani!” – Egy családi háború története
– Nem! – csattant fel anyósom hangja, ahogy a konyhaasztalra csapta a kezét. – Az én fiam nem fogja a te házadat felújítani, amíg az én házam ilyen állapotban van!
Ott ültem a konyhában, remegő kézzel szorongatva a bögrét, miközben a férjem, Gábor zavartan nézett hol rám, hol az anyjára. A szívem hevesen vert, mintha minden egyes dobbanásával azt kiáltaná: „Ez az én otthonom! Ez az én múltam!”
Gyerekkorom óta abban a régi, kopott házban éltem, amit a nagyszüleim építettek még az ötvenes években. Minden repedés, minden nyikorgó padlódeszka egy-egy emlék volt: nagypapám nevetése, nagymamám almás pitéje illata, apám halk dúdolása vasárnap reggelente. Amikor Gáborral összeházasodtunk, azt hittem, végre eljött az idő, hogy új életet leheljünk ebbe a házba. De anyósom, Ilona néni, másképp gondolta.
– Gábor, mondd meg neki! – fordult felé élesen. – Neked kötelességed segíteni nekem! Az én házam is omladozik. Vagy talán már nem is számítok?
Gábor csak hallgatott. Láttam rajta, mennyire gyötri a helyzet. Két tűz között őrlődött: az anyja elvárásai és az én álmaim között. Én pedig ott ültem, és úgy éreztem, mintha valaki lassan fojtogatna.
Aznap este csendben feküdtünk egymás mellett. A plafon repedéseit bámultam, miközben Gábor halkan megszólalt:
– Szeretném megcsinálni a házat… de anyám…
– Tudom – suttogtam. – De ez az otthonom. Nem akarok innen elmenni. Nem akarom feladni.
Másnap Ilona néni már reggel ott volt. A konyhában sürgölődött, mintha csak véletlenül ugrott volna be, de minden mozdulatából sütött a feszültség.
– Tudod, Anna – kezdte halkan –, én csak azt akarom, hogy Gábor ne felejtse el, honnan jött. Az én házam is tele van emlékekkel. Az apja keze nyoma mindenhol ott van.
– Értem – válaszoltam halkan –, de nekem is fontos ez a ház. Itt nőttem fel. Nem akarom veszni hagyni.
Ilona néni szeme megvillant.
– Akkor talán jobb lenne, ha külön költöznétek! – mondta élesen.
Ez volt az a pillanat, amikor elszakadt bennem valami. Felálltam az asztaltól.
– Nem fogok elmenni innen! Ez az én otthonom! – kiáltottam könnyekkel a szememben.
A következő hetekben minden nap egy harc volt. Gábor egyre zárkózottabb lett. Néha napokig nem beszéltünk egymással rendesen. Ilona néni pedig mindent elkövetett, hogy bűntudatot keltsen benne: „Az anyád vagyok! Hát már nem számítok?”
A faluban is gyorsan terjedtek a pletykák. A boltban Marika néni félhangosan jegyezte meg:
– Hallottad? Gáborék összevesztek az anyóssal…
Mindenki tudta, mi történik nálunk. Egyre nehezebb volt kimenni az utcára úgy, hogy ne éreztem volna magamon a kíváncsi tekinteteket.
Egy este Gábor részegen jött haza. Leült mellém a konyhában.
– Nem bírom tovább… – mondta megtörten. – Szeretlek téged is, anyámat is… De kettőtök között őrlődöm szét.
Megfogtam a kezét.
– Döntened kell – mondtam halkan. – Vagy segítesz nekem felújítani ezt a házat, vagy…
Nem fejeztem be a mondatot. Mindketten tudtuk, mit jelent ez.
Aznap éjjel alig aludtam. A múlt emlékei kavarogtak bennem: nagymamám mosolya, apám ölelése… És ott volt Gábor is, akit szerettem, de akit most elveszíthettem volna.
Reggel Ilona néni már ott állt az ajtóban.
– Ha Gábor marad veled ebben a házban, engem többé ne keressetek! – jelentette ki hidegen.
Gábor rám nézett. A szemében félelem és fájdalom tükröződött.
– Anna…
– Én nem akarok választani – mondtam sírva. – Miért kellene bárkinek is választania?
De Ilona néni hajthatatlan volt.
Végül Gábor maradt velem. Elkezdte felújítani a házat. De minden kalapácsütésben ott volt az anyja iránt érzett bűntudat. Minden új ablakban ott tükröződött Ilona néni arca.
A család szétszakadt. Az ünnepeken üresen maradt egy szék az asztalnál. A faluban még mindig suttognak rólunk.
Néha azon gondolkodom: vajon megérte? Megérte ragaszkodni ehhez a házhoz? Vagy csak elvesztettem valamit, amit soha nem kapok vissza?
Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ önmagunk és a család között?