Anyósom árnyékában: Egy álomnyaralás rémálommá válik

– Miért van minden tele vizes törölközőkkel? – csattant fel Ilona hangja, ahogy belépett a balatoni nyaraló nappalijába. A szívem hevesen vert, ahogy a konyhában álltam, kezemben egy kávésbögrével. Nem számítottam rá, hogy anyósom már az első reggelen megtalálja, mibe köthet bele.

Gábor, a férjem, csak egy pillanatra nézett rám bocsánatkérően, majd gyorsan elfordult. Tudtam, hogy nem fog kiállni mellettem – sosem tette igazán. Azt hittem, ez a nyaralás végre csak a miénk lesz. Hónapokig spóroltunk rá, és már előre elképzeltem, ahogy kettesben sétálunk a parton, vagy csendben olvasgatunk a teraszon. Ehelyett most ott álltam egy idegenként a saját életemben.

Ilona mindent átvett. Az első nap után már ő döntötte el, mikor reggelizünk, mikor megyünk strandolni, sőt még azt is, hogy milyen kenyeret vegyünk a boltban. – Az igazi magyar asszony nem vesz fehér kenyeret! – jelentette ki fennhangon, miközben a pékárus előtt álltunk. Én csak némán bólintottam.

A második napon már nem bírtam tovább. Amikor Ilona megjegyzést tett arra, hogy „ilyen rendetlenségben nem lehet élni”, elsírtam magam. Gábor próbált vigasztalni, de csak annyit mondott: – Tudod, milyen anyám. Majd elmúlik.

De nem múlt el. Egyre rosszabb lett. Ilona mindenbe beleszólt: hogyan főzöm a lecsót (szerinte túl sok paprikát tettem bele), hogyan teregetek (a csipeszek színe szerinte nem stimmelt), sőt még azt is megjegyezte, hogy „ilyen hajjal nem csoda, ha Gábor néha fáradtnak tűnik”.

Egy este, amikor végre kettesben maradtunk Gáborral a teraszon, halkan megkérdeztem:
– Miért nem mondod meg neki, hogy most mi szeretnénk együtt lenni?
Gábor sóhajtott:
– Ő ilyen. Ha most megsértjük, hónapokig nem áll szóba velem.
– És velem? – kérdeztem remegő hangon.
Nem válaszolt.

A következő napokban Ilona egyre több programot szervezett magának – és nekünk is. Elvitt minket Tihanyba, ahol végig panaszkodott az időjárásra („Régen bezzeg nem volt ilyen hőség!”), majd Balatonfüreden végig kritizálta a fagyizó személyzetét („Ezek már nem tudják, mi az igazi fagylalt!”). Minden pillanatban éreztem a tekintetét magamon; mintha vizsgáztatna.

Az egyik délután, amikor Gábor elment bevásárolni, Ilona leült mellém a nappaliban.
– Tudod, drágám – kezdte –, én csak jót akarok nektek. De látom rajtad, hogy nem vagy boldog. Talán nem neked való ez az egész…
– Milyen egész? – kérdeztem vissza.
– Hát… ez az élet Gábor mellett. Egy férfi mellett sokkal több áldozatot kell hozni. Én is megtettem apádért.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Egész este azon gondolkodtam: tényleg nem vagyok elég jó? Tényleg csak áldozat lehet egy nő élete?

Az utolsó előtti napon már alig bírtam ki. Gábor és Ilona összevesztek valamin – talán azon, hogy ki főzi jobban a halászlevet –, én pedig kiszaladtam a házból. A parton ültem órákig, néztem a vizet és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor még hittem abban, hogy egyszer majd én is boldog leszek ebben a családban.

Este Ilona úgy tett, mintha mi sem történt volna. Gábor rám nézett:
– Sajnálom – mondta halkan –, de anyám mindig ilyen lesz.
– És én? Én meddig leszek ilyen? – kérdeztem vissza könnyes szemmel.

Hazafelé az autóban csend volt. Ilona végig beszélt az időjárásról és arról, mennyire jó volt együtt lenni. Én csak néztem ki az ablakon és azon gondolkodtam: vajon hány magyar nő ül most ugyanígy egy autóban, csendben szenvedve egy anyós árnyékában?

Most, egy évvel később is érzem azt a tehetetlenséget és dühöt. Vajon tényleg csak ennyi jut nekünk? Vagy van kiút ebből az örökös megfelelési kényszerből? Ti mit tennétek a helyemben?