Egy bőrönddel vissza a szülői házba – Amikor az anyósom azt mondta: „Akkor te veszed fel a hitelt.”

– Akkor te veszed fel a hitelt, ha annyira akarod azt a lakást! – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a rántott húsos tálat az asztal közepére tolta. A villa megállt a kezemben, a falióra ketyegése hirtelen hangosabb lett, mint valaha. A férjem, Gábor csak lesütötte a szemét, mintha a padlón keresné a választ. Éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem, és hirtelen minden reményem, amit tizenkilenc évesen a házasságba fektettem, darabokra hullott.

Azt hittem, ha szeretek valakit, az mindent megold. Hogy majd együtt küzdünk meg a nehézségekkel, hogy Gábor lesz az, aki kiáll mellettem. Ehelyett egy szűk pesti lakásban találtam magam, ahol minden nap egyre kisebbnek éreztem magam. Az anyósom mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan mosok, mikor jövök haza. Még azt is megszabta, mikor lehetünk együtt Gáborral – mintha vendég lennék a saját életemben.

Aznap este, amikor szóba került a lakásvásárlás lehetősége, először éreztem igazán, hogy mennyire egyedül vagyok ebben a családban. – Gábor, te mit gondolsz? – kérdeztem halkan. Ő csak vállat vont. – Anyám jobban ért ezekhez a dolgokhoz…

A vacsora után Ilona néni félrehívott a konyhába. – Tudod, Zsófi, nem olyan egyszerű ez az élet. Ha te akarsz külön lakást, akkor te vállald a felelősséget! Mi nem fogunk eladósodni miattad! – A hangja hideg volt és kemény. – És ne feledd: Gábor még fiatal, neki is kell segítség.

Aznap éjjel alig aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam, hogyan jutottam idáig. Tizenkilenc évesen férjhez mentem, mert azt hittem, hogy így lesz saját családom, szabadságom. Ehelyett minden nap azt éreztem, hogy csak egy teher vagyok ebben a lakásban.

Másnap reggel Gábor már munkába indult, amikor Ilona néni bejött a szobánkba. – Zsófi, ne haragudj rám, de neked is meg kell tanulnod felnőni. Az élet nem mese! – mondta, majd becsapta maga mögött az ajtót.

A munkahelyemen is egyre nehezebben tudtam koncentrálni. A kolléganőim – főleg Erika és Judit – gyakran kérdezgették: – Hogy bírod az anyóssal? Én biztos nem tudnék együtt élni vele! – Ilyenkor csak mosolyogtam és legyintettem: – Megszokás kérdése… De belül ordítani tudtam volna.

Egyik este Gábor későn jött haza. – Beszélnünk kellene – kezdtem óvatosan. – Nem érzem jól magam itt… Szeretnék külön költözni. Akár albérletbe is.

– Most nem alkalmas – vágott közbe fáradtan. – Anyámnak is nehéz mostanában… Meg amúgy is: miből fizetnénk ki az albérletet? Neked sincs rendes fizetésed.

– De Gábor! Nem bírom tovább! – tört ki belőlem. – Nem akarok minden nap attól félni, hogy mikor szól be valamiért!

– Akkor menj vissza anyádhoz! – mondta halkan.

Ez volt az a pillanat, amikor végleg eldőlt bennem valami. Másnap reggel összepakoltam egy bőröndbe a legfontosabb dolgaimat: pár ruhát, fényképeket apáról-anyáról, és azt a kis plüssmacit, amit még gyerekkoromban kaptam karácsonyra. Ilona néni csak nézett rám némán, amikor kiléptem a szobából.

A villamoson ülve végig sírtam az utat Zuglóig. A szüleim meglepődtek, amikor megláttak az ajtóban bőrönddel. Anyám átölelt és csak annyit mondott: – Tudtam, hogy egyszer visszajössz.

Az első hetek otthon furcsák voltak. Újra gyereknek éreztem magam: anyám főzött rám, apám esténként sakkozni hívott. De minden este üresnek éreztem magam. Vajon tényleg én rontottam el mindent? Túl fiatal voltam? Vagy csak túl naiv?

Gábor egyszer sem keresett. Az anyósom viszont küldött egy üzenetet: „Remélem, most boldog vagy!” Sokáig néztem a képernyőt, de nem válaszoltam.

A munkahelyemen Erika egyszer félrehívott: – Zsófi, ne hibáztasd magad! Sokan járnak így… Az én nővérem is visszaköltözött anyuékhoz válás után.

Azóta eltelt fél év. Még mindig keresem önmagam. Néha eszembe jut Gábor: vajon ő mit érez most? És Ilona néni? Vajon tényleg csak én voltam túl érzékeny?

De egy dolgot biztosan megtanultam: nem szabad hagyni, hogy mások döntsenek helyetted az életedről. Mert ha egyszer elveszíted önmagad, nagyon nehéz újra megtalálni.

Ti mit tennétek a helyemben? Visszamennétek harcolni vagy inkább új életet kezdenétek? Vajon tényleg én voltam az önző?