Tizenhat év várakozás – Egy ötvenéves anya vallomása

– Kati, mikor fogod végre elfogadni, hogy ez nem fog sikerülni? – Anyám hangja élesen hasított át a nappalin, miközben a kezem remegett a teáscsésze felett. Már megint. Már megint ugyanaz a beszélgetés. Tizenhat éve minden hónapban, minden orvosi vizsgálat után, minden sikertelen próbálkozás után.

– Nem adom fel, anya! – sziszegtem vissza, de már nem volt erőm kiabálni. A férjem, Gábor csak némán ült mellettem, az ujjait tördelte. Ő is fáradt volt. Fáradt attól, hogy minden hónapban reménykedünk, aztán sírunk. Fáradt attól, hogy a barátaink gyerekei már gimnazisták, mi pedig még mindig csak várunk.

A nevem Szabó Katalin. Ötvenéves vagyok, és most tartom először a karomban a kisfiamat, Áront. De idáig hosszú út vezetett – egy olyan út, amelyet senkinek sem kívánok.

Tizenhat éve kezdődött minden. Akkor még harmincnégy voltam. Gáborral akkor már öt éve házasok voltunk, és úgy gondoltuk, most jött el az idő. Az első évben még viccelődtünk: „Majd ha akar jönni, jön.” Aztán teltek az évek. Orvosokhoz jártunk – először csak a nőgyógyászhoz, majd endokrinológushoz, immunológushoz, végül meddőségi klinikára Budapesten. Mindenhol ugyanaz: „Még próbálkozzanak.” „Talán stressz.” „Majd sikerül.”

A család eleinte támogató volt. Anyám főzött nekünk húslevest minden vizsgálat után, apám csendben megszorította a vállamat. De ahogy múltak az évek, egyre több lett a feszültség. A húgomnak már két gyereke született – természetesen. A családi ebédeken egyre gyakrabban hangzott el: „Kati, mikor lesz már unoka?” vagy „Nem kéne ennyit dolgoznod.”

A munkahelyemen is egyre nehezebb lett. A kolléganőim sorra mentek szülési szabadságra. Az irodában babafotók lepték el a falakat. Egy idő után már kerültem a közös ebédeket is – nem bírtam hallgatni az anyatejes sztorikat.

Aztán jött az első in vitro próbálkozás. Reménykedtem. Gábor is reménykedett. Az első beültetés után két hétig úgy éltem, mintha már anyuka lennék: nem emeltem nehezet, nem ettem fűszereset, még a lépcsőn is óvatosan mentem le. Aztán jött a vérzés. És vele együtt a sírás.

Ezután még tizenhárom beültetés következett. Tizenháromszor reménykedtem. Tizenháromszor halt meg bennem valami. A testem lassan feladta – hormoninjekciók, hőhullámok, álmatlan éjszakák. A pénzünk is fogyott – minden megtakarításunk ráment.

Gábor egyre csendesebb lett. Egy este azt mondta:

– Kati… talán el kéne engednünk ezt az álmot.

– Te is ezt akarod? – kérdeztem tőle könnyes szemmel.

– Nem tudom… Félek attól, hogy elveszítelek ebben az egészben.

Ez volt az első törés köztünk. Onnantól kezdve mintha két külön világban éltünk volna: én csak a következő ciklusra koncentráltam, ő pedig próbált túlélni mellettem.

A család is széthullott körülöttünk. Anyám egyre gyakrabban mondta: „Talán Isten így akarja.” Apám csak hallgatott. A húgommal is eltávolodtam – ő nem értette meg a fájdalmamat.

A társadalom sem volt kegyes hozzám. A szomszédasszonyom egyszer azt mondta: „Kati, hát te még mindig nem vagy terhes? Hát nem vagy már túl öreg?” Akkor úgy éreztem, mintha arcul csaptak volna.

Az utolsó esélyünket negyvennyolc évesen kaptam meg egy újabb klinikán – egy fiatal orvosnő, Dr. Tóth Eszter azt mondta:

– Katalin, nem ígérhetek csodát. De ha ön még bírja lelkileg és testileg… én segítek.

Ez volt az első alkalom hosszú évek óta, hogy valaki nem akarta lebeszélni róla.

A beültetés után két hétig rettegtem minden reggeltől. Minden apró fájdalomnál azt hittem: vége. De nem jött meg a vérzés. Elmentem ultrahangra – ott volt egy apró pontocska.

Gábor sírt mellettem a rendelőben. Én is sírtam.

A terhességem maga volt a pokol: vérzések, fenyegető vetélés, kórházi ágyak között töltött hónapok. Anyám egyszer bejött hozzám és azt mondta:

– Kati… félek érted.

– Én is félek – suttogtam vissza –, de most már nem adhatom fel.

A család lassan újra összekovácsolódott körülöttem – anyám főzött nekem húslevest minden kórházi napra, apám minden reggel felhívott: „Hogy vagy ma?” A húgom is meglátogatott egyszer Ádámmal és Zsófival – az unokaöcsém és unokahúgom rajzoltak nekem egy babát színes ceruzával.

A szülés előtt két héttel Gábor odahajolt hozzám:

– Kati… most már hiszem, hogy sikerülni fog.

Áron császármetszéssel született meg egy esős áprilisi hajnalon. Amikor először rám tették, azt hittem álmodom.

Most itt ülök a kanapén, Áron alszik az ölemben. Néha még mindig félek: vajon elég jó anya leszek-e? Vajon mit gondolnak majd rólam az óvodában? Vajon lesz-e erőm végigcsinálni ezt ötven felett?

De amikor ránézek erre a kis arcra… tudom: minden könnycseppért megérte.

Mégis néha felteszem magamnak a kérdést: vajon igazságos volt-e ennyit várni? Vajon mások mit tettek volna a helyemben? Ti mit tennétek? Megéri harcolni az álmainkért akkor is, ha mindenki más le akar beszélni róla?