„Anya, ezt nem mondhatom el neki.” – Amikor nekem kellett elmondanom az anyósomnak, hogy a fia nem lehet apa
– Eszter, kérlek, ne most… – Gábor hangja remegett, ahogy a nappali sarkában állt, hátát a falnak vetve. Az ablakon túl szürke, esős délután borult a budapesti utcákra, de bent a lakásban még sötétebb volt minden. A levegőben ott lebegett valami kimondatlan, valami, amitől mindketten féltünk.
– De hát mikor? – suttogtam vissza. – Anyukád már megint hívott. Megint azt kérdezte, mikor lesz végre unoka. Nem tudok neki hazudni…
Gábor lehajtotta a fejét. – Én nem tudom elmondani neki. Nem bírom…
Azt hittem, a házasság nehézségei majd abból fakadnak, hogy kevés a pénzünk, vagy hogy túl sokat dolgozunk. De sosem gondoltam volna, hogy egy orvosi papír, egyetlen mondat – „A férje meddő.” – ilyen mély árkot húz majd közénk és a családunk közé.
Az egész egy évvel ezelőtt kezdődött. Akkor még reménykedtünk. Minden hónapban újra és újra próbálkoztunk, aztán jöttek a vizsgálatok. Először én mentem el nőgyógyászhoz, aztán Gábor is vállalta az andrológiai vizsgálatot. Az eredmény hideg és végleges volt: Gábor nem lehet apa.
Azóta minden megváltozott. A beszélgetéseink rövidebbek lettek, az érintések ritkábbak. De ami igazán fájt, az az anyósom, Ilona folyamatos nyomása volt. Minden vasárnap ebédnél ugyanazok a kérdések: „Na és? Mikor lesz már kisbaba? Tudod, Eszterkém, én már annyira vágyom egy unokára!”
Gábor mindig csak lesütötte a szemét ilyenkor. Én próbáltam terelni a szót: „Majd ha eljön az ideje…” De Ilona nem hagyta annyiban.
Egyik este Gábor zokogva ült le mellém az ágyra. – Nem bírom tovább. Mondd el neki te! Kérlek…
Nem akartam én lenni az, aki összetöri Ilona álmát. De Gáborért megtettem.
Egy hét múlva vasárnap volt. Ilona lakásán gyűlt össze a család: Gábor nővére, Zsuzsa is ott volt a férjével és két gyerekével. A konyhából húsleves illata szállt fel, Ilona pedig ragyogott az örömtől – legalábbis addig, amíg el nem jött a desszert ideje.
– Eszterkém, gyere ki velem a konyhába! – szólt rám Ilona.
A kezem remegett, ahogy követtem őt. A konyhában leültetett maga mellé.
– Tudod, én csak jót akarok nektek – kezdte halkan. – De már annyira várom azt a kisbabát… Nem értem, miért vártok ennyit.
Nagyot nyeltem. – Ilona néni… van valami, amit tudnia kellene…
A hangom elcsuklott. Láttam rajta, hogy megijedt.
– Mi történt? Beteg vagy? – kérdezte aggódva.
– Nem… nem rólam van szó. Gáborról…
Ilona arca megfagyott.
– Mi van Gáborral?
– Az orvosok szerint… ő nem lehet apa.
Csend lett. Olyan csend, amitől szinte fájt lélegezni is.
Ilona először csak nézett rám hitetlenkedve.
– Ez nem lehet igaz! Biztos tévednek! Más orvoshoz kell menni! – tört ki belőle kétségbeesetten.
– Több helyen is voltunk… Mindegyik ugyanazt mondta – válaszoltam halkan.
Ilona arca eltorzult. – És ezt miért te mondod el nekem? Miért nem Gábor?
– Ő… nem tudja elmondani. Túl nehéz neki.
Ilona felállt, hátat fordított nekem. Hallottam, ahogy sírni kezdett.
– Az én fiam mindig is gyenge volt… Mindig mindent rád hagy! – zokogta.
A könnyeim nekem is kicsordultak. – Kérem, ne haragudjon rá! Ez mindkettőnknek nehéz…
Ilona sokáig csak állt ott némán. Aztán lassan visszafordult.
– És most mi lesz? Elválsz tőle? Vagy örökbe fogadtok egy gyereket?
– Nem tudom… Egyelőre csak szeretném, ha békén hagyná ezzel Gábort. Hogy ne kérdezgesse többet…
Ilona bólintott, de láttam rajta: összetört benne valami.
Aznap este Gábor csendben ült mellettem az ágyon.
– Elmondtad neki? – kérdezte halkan.
– Igen.
– És?
– Sírt. Dühös volt rád is… de szerintem most már érti.
Gábor csak bólintott. Aztán átöleltük egymást hosszú percekig.
Azóta eltelt fél év. Ilona már nem kérdez semmit az unokáról. Néha érzem rajta a csalódottságot, de igyekszik kedves lenni velem is és Gáborral is. Mi pedig lassan megtanuljuk újra szeretni egymást ebben az új valóságban.
Sokszor gondolkozom azon: vajon hol van a határ a család iránti felelősség és a saját boldogságunk között? Meddig kell tűrnünk mások elvárásait? És vajon képesek vagyunk-e újrakezdeni ott, ahol minden álmunk szertefoszlott?