Az este, amikor minden megváltozott: Egy ismeretlen vendég a küszöbön
– Anya, ki az? – kérdezte Zsombor remegő hangon, miközben a vihar doboló esőcseppei szinte elnyomták a kopogást. A lakásunkban feszültség vibrált, mintha a falak is tudták volna, hogy valami készül. Aznap este minden más volt: a levegő nehéz, a csend túl mély.
Az ajtó előtt egy magas, esőkabátos férfi állt. Arcán fáradtság, szemében valami különös elszántság csillant. – Jó estét kívánok, Kovácsné vagyok? – kérdezte halkan, de határozottan. Bólintottam, miközben Zsombor szorosan mögém húzódott.
– Dr. Szabó András vagyok. Sajnálom, hogy ilyen későn zavarom önöket, de fontos beszélnem magával és a fiával – mondta, miközben előhúzott egy igazolványt. Az orvos szó hallatán összeszorult a gyomrom. Zsombor hónapok óta betegeskedett, de az apja, Laci mindig csak legyintett: „Majd kinövi!” – mondta újra és újra.
Beengedtem az orvost. A nappaliban ülve Zsombor idegesen babrálta a pulóvere ujját. Dr. Szabó mélyen a szemembe nézett: – Tudom, hogy nehéz időszakon mennek keresztül. Zsombor vizsgálati eredményei alapján sürgős kezelésre van szüksége. Ha most nem lépünk, késő lehet.
A szívem hevesen vert. Laci ekkor lépett be a szobába, arca eltorzult a haragtól: – Mit keres itt ez az ember? Ki hívta ide? – förmedt rám.
– Én… én hívtam – hazudtam gyorsan, mert tudtam, hogy ha kiderülne az igazság – hogy az orvos magától jött –, Laci még jobban dühbe gurulna. Az utóbbi hónapokban egyre zárkózottabb lett, minden apróságon felkapta a vizet. A családunkban már régóta nem volt bizalom.
Dr. Szabó nem hátrált meg: – Uram, kérem, hallgasson meg! Zsombor állapota súlyosabb, mint gondoltuk. A laboreredmények alapján leukémiára gyanakszom.
A szoba elnémult. Zsombor arcán rémület suhant át. Laci ökölbe szorította a kezét: – Ez hülyeség! Az én fiam egészséges! Csak túl sokat ül a gép előtt! – kiabálta.
– Laci, kérlek… – suttogtam könnyekkel küszködve. De ő csak legyintett és kiviharzott a szobából.
Dr. Szabó csendben maradt egy pillanatig, majd hozzám fordult: – Kovácsné, most önön múlik minden. Ha nem kezdjük el azonnal a kezelést, elveszítheti a fiát.
Aznap éjjel alig aludtam. Zsombor csendben sírt mellettem az ágyban. – Anya, meg fogok halni? – kérdezte halkan.
– Nem, kicsim, nem hagyom – öleltem magamhoz remegve.
Másnap reggel Laci már nem volt otthon. Egy cetlit hagyott az asztalon: „Nem hiszek ebben az egészben. Ha el akarod vinni a gyereket kórházba, tedd. De nélkülem.” A kezem remegett, amikor elolvastam.
A kórházban Dr. Szabó már várt ránk. Zsombor vizsgálatai megerősítették a diagnózist: akut limfoid leukémia. A kezelések elkezdődtek. Minden nap újabb harc volt: Zsombor fájdalmai, Laci ridegsége, anyám aggódó telefonjai: „Biztos jó döntést hoztál? Nem kellett volna még várni?” Mindenki jobban tudta nálam.
Hetek teltek el így. Egyik este Laci váratlanul megjelent a kórházi folyosón. Arca sápadt volt, szeme alatt sötét karikák. – Sajnálom… Nem tudtam… Félek… – mondta megtörten.
– Mindannyian félünk – válaszoltam halkan.
A következő hónapokban lassan újra közeledni kezdtünk egymáshoz. Zsombor kezelése hosszú és fájdalmas volt, de minden nap reményt adott nekünk: egy mosoly tőle, egy jó eredmény az orvostól.
A családunk megtört ugyan, de valahol mélyen újra egymásra találtunk. Megtanultam bízni magamban és abban, hogy néha egy idegen is lehet az utolsó reményünk.
Most itt ülök Zsombor ágya mellett és azon gondolkodom: vajon hány család él még titkok és félelmek között? Hányan mernek szembenézni az igazsággal? Ti mit tennétek a helyemben?