Virágos ruha és könnyek a szalagavatón: Kovács Anna története
– Anna, ezt nem gondolhatod komolyan! – csattant fel anyám hangja, miközben a virágos ruhát szorongattam a kezemben. A szobámban álltunk, a szalagavató estéjén, és én úgy éreztem, mintha mindenki ellenem fordult volna.
– De anya, ez az egyetlen ruha, amiben jól érzem magam! – próbáltam elfojtani a hangom remegését.
Anyám arca elsötétült. – Ez nem illik egy ilyen alkalomhoz. Mindenki nevetni fog rajtad! Miért nem veszed fel azt a kék kosztümöt, amit nagymamád vett neked?
A torkomban gombóc nőtt. A virágos ruha volt az egyetlen dolog, ami kifejezte, ki vagyok. Nem akartam többé elrejteni magam. De anyám szavai úgy csaptak arcon, mintha pofon vágott volna.
A nappaliban apám is ott ült, csendben figyelt minket. Csak akkor szólalt meg, amikor látta, hogy mindjárt sírok. – Anna, anyád csak jót akar neked. Tudod, mennyit jelent ez az este a családnak.
De nekem nem jelentett semmit, ha nem lehettem önmagam. Mégis, végül engedtem. Felvettem a kék kosztümöt, de a virágos ruhát becsempésztem a táskámba.
Az iskolába érve mindenki izgatottan készülődött. A folyosón barátnőm, Zsófi várt rám.
– Anna, miért vagy ilyen komor? – kérdezte aggódva.
– Nem lehetek önmagam – suttogtam neki. – Anyám nem engedte felvenni a ruhát.
Zsófi átölelt. – Gyere, öltözz át velem együtt a mosdóban! Senki sem fogja észrevenni.
A mosdóban remegő kézzel vettem elő a virágos ruhát. Zsófi segített belebújni. Amikor belenéztem a tükörbe, végre magamat láttam. Egy pillanatra boldog voltam.
A bálteremben mindenki táncolt és nevetett. Én is beálltam a sorba, de alig telt el pár perc, amikor osztályfőnököm, Tóth tanár úr odalépett hozzám.
– Anna, beszélhetnénk kint egy percre?
Kimentünk az előtérbe. A tanár úr arca komoly volt.
– Tudod jól, hogy a dress code kötelező. Ez a ruha nem felel meg az előírásoknak. Kérlek, menj haza átöltözni vagy ne gyere vissza.
A földbe gyökerezett a lábam. – De tanár úr… ez csak egy ruha…
– Anna, szabály az szabály – mondta szigorúan.
Ott álltam az iskola előtt, miközben eleredt az eső. A virágos ruha rám tapadt, a sminkem lefolyt az arcomon. Hallottam bentről a zenét és a nevetést. Egyedül voltam.
A telefonom rezgett: anyám hívott. Nem vettem fel. Zsófi írt: „Hol vagy? Minden rendben?”
Nem tudtam mit válaszolni. Csak ültem a lépcsőn és sírtam.
Egyszer csak apám jelent meg mellettem egy esernyővel.
– Anna… – leült mellém. – Anyád aggódik érted.
– Nem akarom többé elrejteni magam – mondtam halkan.
Apám sóhajtott. – Tudom, kislányom. Néha mi sem tudjuk jól csinálni… De szeretünk téged.
Hazamentünk csendben. Otthon anyám várt rám könnyes szemmel.
– Sajnálom, Anna – mondta halkan. – Nem akartalak bántani.
Aznap este először beszélgettünk őszintén arról, ki vagyok én valójában. Hogy mennyire fáj elrejteni magam csak azért, mert mások elvárják.
A szalagavató estéje nem úgy alakult, ahogy terveztem. De valami mégis megváltozott bennem: megtanultam kiállni magamért.
Most már tudom: néha egy virágos ruha többet jelent puszta anyagnál. Vajon hányan érzik még így magukat? Ti mit tennétek a helyemben?