„Nem vagyok élősködő!” – Egy magyar meny küzdelme a férje családjában

– Már megint egész nap csak ülsz itthon? – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a konyhaasztalnál ültem, a két kisgyerekemmel, Zsófival és Marcellal. A hangja éles volt, mint a kés, és minden szava úgy vágott belém, mintha csak azt akarná bizonyítani: nem vagyok elég jó.

Nem szóltam vissza. Csak lesütöttem a szemem, és próbáltam a gyerekekre koncentrálni, akik éppen egymás haját húzták. A férjem, Gábor, a nappaliban ült, a híradót nézte, mintha semmit sem hallana abból, ami itt történik. Pedig tudtam, hogy hallja. Mindig hallja. Csak nem akar belekeveredni.

Az esküvőnk napján még reménykedtem. Azt hittem, hogy majd elfogadnak, hogy majd Ilona néni is meglátja bennem azt a nőt, aki szereti a fiát, aki gondoskodik a családról. De már az első közös vasárnapi ebédnél éreztem a feszültséget. Azóta minden nap egy újabb próbatétel.

– Régen a nők dolgoztak! – folytatta Ilona néni. – Nem ültek otthon a seggükön! Én is felneveltem két gyereket, de mellette dolgoztam is! Nem volt ilyen luxus, mint most neked.

A szavak fájtak. Tudtam, hogy nem vagyok lusta. Tudtam, hogy minden napom küzdelem: reggel hatkor kelek, reggelit készítek, öltöztetem a gyerekeket, játszom velük, főzök, mosok, takarítok. De ez neki nem számít.

Egyik este Gáborhoz fordultam:
– Miért nem mondasz semmit? Miért hagyod, hogy így beszéljen velem?
Gábor csak vállat vont:
– Tudod, milyen anyám. Ne vedd magadra. Majd elmúlik.
De nem múlt el. Sőt, egyre rosszabb lett.

A barátnőim azt mondják: „Ne foglalkozz vele! Ez csak egy tipikus magyar anyós.” De én minden nap együtt élek vele. Egy házban lakunk – ők az emeleten, mi lent. Minden mozdulatomat figyeli. Ha később kelünk fel hétvégén, már hallom is a megjegyzéseit:
– Bezzeg régen ilyenkor már rég főtt az ebéd!

A legrosszabb az volt, amikor Zsófi beteg lett. Magas láza volt, egész éjjel virrasztottam mellette. Reggel alig álltam a lábamon. Ilona néni belépett a szobába:
– Miért nem viszed orvoshoz? Vagy azt is nekem kell intéznem?
A hangjában ott volt a vád: rossz anya vagyok.

Egy este kiborultam. A fürdőszobában sírtam csendben, hogy senki se hallja. Úgy éreztem magam, mint egy betolakodó a saját otthonomban. Vajon tényleg igazuk van? Tényleg csak élősködöm? Tényleg semmit sem érek?

De amikor Zsófi odabújt hozzám és azt mondta: „Anya, te vagy a legjobb anya!”, akkor rájöttem: nekik van szükségük rám. Nem Ilona néninek kell megfelelnem.

Másnap reggel összeszedtem magam és bementem a konyhába:
– Ilona néni, szeretném, ha tisztelnénk egymást. Én is mindent megteszek ezért a családért.
Ő csak rám nézett:
– Majd ha dolgozni fogsz rendesen, akkor beszélhetünk tiszteletről.

Ez volt az utolsó csepp. Elhatároztam: visszamegyek dolgozni, amint Marcell óvodába megy. De addig is kiállok magamért.

Egyik délután Gáborral leültünk beszélgetni:
– Szeretném, ha támogatnál – mondtam neki. – Nem bírom tovább ezt egyedül.
Gábor végre megértette: „Igazad van. Anyámnak nincs joga így beszélni veled.”

Közösen döntöttünk: keresünk albérletet. Nem volt könnyű – Budapest környékén minden drága –, de végül találtunk egy kis lakást Kispesten.

Az első éjszaka ott aludtunk mind a négyen egy matracon. Zsófi boldogan súgta: „Anya, most már csak mi vagyunk!”

Ilona néni persze megsértődött. Hetekig nem beszélt velünk. De én végre fellélegeztem.

Most már dolgozom egy könyvelőirodában részmunkaidőben. Fáradt vagyok – de boldogabb is.

Néha még mindig hallom Ilona néni hangját a fejemben: „Élősködő!” De már tudom: nem vagyok az.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig kell tűrni mások lenézését? Vajon tényleg csak akkor ér valamit egy anya, ha pénzt is keres?