Egy anya titka: A ház, ami sosem volt az övé

– Nem maradhatsz tovább ebben a házban, Zsófi! – csattant fel Ilona, miközben a konyhaasztalnál állt, karba tett kézzel. A hangja éles volt, mint a kés, és minden szava fájt. – Ez az én házam, és elég volt abból, hogy mindent te irányítasz!

Ott ültem a konyhában, a kezem remegett a bögre körül. Gyuri, a férjem, csak némán állt az ajtóban, tekintete ide-oda cikázott közöttünk. A kisfiunk, Marci odabújt hozzám, érezte ő is a feszültséget.

– Ilona néni, én csak azt szeretném, ha békében élhetnénk – próbáltam halkan, de határozottan válaszolni. – Ez a ház most már a mi otthonunk is.

– Az én fiamé sem lesz soha! – vágott vissza Ilona. – Amíg én élek, itt az történik, amit én mondok!

Gyuri végre megszólalt:
– Anya, kérlek…

De Ilona leintette:
– Te mindig csak őt véded! Hát nem látod, hogy tönkreteszi a családunkat?

A szívem összeszorult. Hónapok óta tartott ez az állandó harc. Amióta beköltöztünk Ilona házába – mert máshova nem volt pénzünk –, minden nap egy újabb csata volt. Minden mozdulatomat figyelte, minden döntésemet kritizálta. Gyuri próbált közvetíteni, de mindig az anyja oldalára állt végül. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

Aznap este nem tudtam aludni. Marci békésen szuszogott mellettem, Gyuri hátat fordított nekem. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: tényleg nincs jogom itt lenni? Tényleg csak egy vendég vagyok ebben az életben?

Másnap reggel Ilona már korán fent volt. A konyhában matatott, hangosan csörömpölt az edényekkel. Amikor beléptem, rám sem nézett.

– El kell mennetek – mondta halkan, de határozottan. – Nem bírom tovább.

– De hova menjünk? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Az már nem az én dolgom – felelte ridegen.

Aznap délután Marci lázasan feküdt az ágyban. Orvoshoz kellett vinnem, de Ilona csak annyit mondott:
– Ne hozz ide betegséget! Ez az én házam!

A kórházban várakozva elővettem a telefonomat. Valami furcsa érzés motoszkált bennem. Eszembe jutottak azok a régi történetek, amiket Gyuri mesélt: hogy az apja halála után minden zavaros lett a ház körül. Hogy Ilona sosem beszélt arról, hogyan került hozzájuk az ingatlan.

Hazafelé menet megálltam a földhivatalnál. Kértem egy tulajdoni lapot a házról. A kezem remegett, amikor megláttam: Ilona neve sehol sem szerepelt rajta. A tulajdonos egy idős bácsi volt – valami régi rokon –, aki évekkel ezelőtt meghalt, de az öröklés sosem lett rendezve.

Otthon Ilona már várt rám.
– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte gyanakodva.

– A földhivatalban – feleltem halkan.

Az arca elsápadt.
– Miért mentél oda?

– Mert tudni akartam az igazat – mondtam ki végre azt, amit hónapok óta magamban tartottam. – Ez a ház nem is a tiéd.

Ilona leült az asztalhoz. A keze remegett.
– Nem érted… Én csak…

– Mit? – kérdeztem sírva. – Miért kellett hazudnod nekünk? Miért kellett azt éreztetned velem, hogy semmit sem érek?

Gyuri ekkor lépett be a szobába. Hallotta mindent.
– Anya… igaz ez?

Ilona lehajtotta a fejét.
– Féltem… Féltem attól, hogy elveszítek mindent. Hogy nélkületek semmim sem marad.

Csend lett. Csak Marci köhögése törte meg a pillanatot.

– De mi is félünk – mondtam halkan. – Attól, hogy sosem lesz igazi otthonunk. Hogy mindig csak vendégek leszünk valaki más életében.

Ilona sírni kezdett. Először láttam ilyennek: törékenynek és esendőnek.

Aznap este Gyurival sokáig beszélgettünk. Elmondta, mennyire sajnálja, hogy nem állt ki mellettem korábban. Megígérte, hogy együtt rendezni fogjuk az öröklést, és végre saját otthonunk lehet.

Ilona lassan elfogadta a helyzetet. Már nem parancsolgatott annyit, inkább segített Marcival foglalkozni. Néha még mindig nehéz volt vele, de már nem féltettem tőle magam.

Most itt ülök ugyanannál a konyhaasztalnál, ahol minden elkezdődött. Nézem Marcit, ahogy rajzolgat, és Gyurit, ahogy mosolyog rám.

Vajon hány családban vannak még ilyen titkok? Hányan érzik magukat idegennek a saját otthonukban? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani azt, ami fáj?