Egy ugrás a Dunába: Egy ismeretlen gyermekért hozott döntés súlya

– Ne! Kérlek, ne tedd! – kiáltottam, miközben a Margit híd korlátja felé rohantam. A hangom elnyelte a villamos zaja és a Duna felett kavargó esti szél, de az asszony, aki a korláton túl kapaszkodott, rám nézett. A karjában egy kislány, talán négy-öt éves lehetett. A gyermek arca sápadt volt, szemei könnyesek, az anyja pedig úgy szorította magához, mintha csak ő tartaná vissza attól, hogy elragadja valami sötét örvény.

Nem tudom, miért éppen én voltam ott azon az estén. Talán csak a véletlen sodort oda, vagy valami megmagyarázhatatlan erő. Aznap veszekedtem össze apámmal – megint. Azt mondta, sosem leszek elég jó, hogy mindig csak menekülök a problémák elől. Dühösen vágtam be magam mögött az ajtót, és elindultam céltalanul a városban. A hídon állva hirtelen minden jelentéktelenné vált, amikor megláttam őket.

– Kérem, jöjjön vissza! – próbáltam közelebb lépni. Az asszony tekintete üres volt, mintha már nem is ebben a világban járna. – Nem érti maga… – suttogta. – Senki sem érti. Elvettek tőlem mindent. Nincs már miért maradnom.

A kislány halkan sírt. – Anya, félek… – A hangja olyan vékony volt, mint egy pókfonál. A szívem összeszorult.

– Mi a neve? – kérdeztem gyorsan, hátha ezzel visszahozom őket a valóságba.

– Lili – felelte az asszony gépiesen.

– Lili… – ismételtem meg halkan. – Lili miatt érdemes maradni. Nézze rá! Szüksége van magára.

Az asszony keze megremegett. Egy pillanatra azt hittem, visszahúzódik, de aztán újra előrehajolt. Ekkor már többen is észrevették a jelenetet; valaki telefonált, mások csak bámultak döbbenten.

– Kérem! – kiáltottam újra, és ekkor történt meg: az asszony egyetlen mozdulattal átlendült a korláton Lilivel együtt.

Nem gondolkodtam. Ugrani kellett. Az agyam kiürült, csak a testem mozdult. Átmásztam a korláton, és ugrottam utánuk a sötét vízbe.

A Duna hideg volt és haragos. Az áramlat erős volt, de láttam Lilike kis testét lebegni az anyja mellett. Úsztam, ahogy csak tudtam, megragadtam a kislányt és próbáltam a felszínen tartani. Az asszony már nem mozdult.

Valaki utánam ugrott – egy fiatal srác, talán egyetemista lehetett –, együtt húztuk ki Lilit a partra. Az anyját már nem tudtuk megmenteni.

A mentők perceken belül ott voltak. Lilit elvitték; én ott maradtam a parton, vizesen, remegve, és csak bámultam a vizet. Az emberek körülöttem beszéltek hozzám, de nem hallottam semmit.

Az újságok másnap hősként emlegettek. A családom először büszke volt rám – anyám sírt, apám vállon veregetett –, de én csak ürességet éreztem. Nem tudtam feldolgozni azt a pillanatot: vajon tényleg mindent megtettem? Mi lett volna, ha gyorsabb vagyok? Ha jobban beszélek hozzájuk? Ha nem csak nézem őket, hanem odarohanok?

Hetekig nem tudtam aludni. Lili arcát láttam magam előtt minden este. A rendőrségen kihallgattak; elmondtam mindent újra és újra. Az apja végül megkeresett – egy megtört férfi –, és csak annyit mondott: „Köszönöm.” De én nem tudtam elfogadni ezt a köszönetet.

Otthon újra feszültté vált minden. Apám azt mondta: „Most már bizonyítottál.” De én nem éreztem magam többnek vagy jobbnak. Inkább elveszettnek éreztem magam. Anyám aggódott értem; minden este bejött hozzám lefekvés előtt.

Egy este Lili rajzot küldött nekem: két ember fogja egymás kezét egy hídon. Alatta ez állt: „Köszönöm, hogy megmentettél.” Akkor sírtam először igazán.

Azóta is gyakran járok arra a hídra. Nézem a vizet, hallgatom a város zaját, és próbálom megérteni: miért történnek ilyen dolgok? Miért kell egy anyának úgy éreznie, hogy nincs más út? És vajon én tényleg bátor voltam – vagy csak szerencsés?

Talán sosem kapok választ ezekre a kérdésekre. De egy biztos: egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy minden megváltozzon.

„Ha újra ott lennék azon az estén… vajon ugyanígy döntenék? És ti mit tennétek az én helyemben?”