Üres bölcső, üres ígéretek: Hazatérés káoszba – Egy magyar anya vallomása

– Hol van a kiságy, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben a karomban tartottam az alvó Annát. A lakásban csend volt, csak a hűtő zúgott a panelház megszokott monotonitásával. Gábor letette a kulcsait az előszobában, és fáradtan rám nézett.

– Ne haragudj, Zsófi, nem volt időm elmenni érte. A főnököm ma is bent tartott, aztán dugó volt az Üllőin… – mentegetőzött, miközben levette a zakóját.

Nem szóltam semmit. Csak álltam ott, a karomban az újszülöttel, és próbáltam nem sírni. Az egész testem sajgott a szüléstől, a fejem zsongott a kialvatlanságtól és a félelemtől. A kórházban azt mondták, pihenjek sokat, ne aggódjak semmin. De hogyan lehet nem aggódni, amikor még egy pelenkázó sincs otthon?

Az ablakon át beszűrődött a májusi eső illata. A szomszéd lakásból halk veszekedés hallatszott – valaki megint túl hangosan nézte a tévét. A mi lakásunkban viszont csak a csend volt és az üresség. Az üres bölcső helye, az üres ígéretek helye.

– Legalább ruhát hoztál neki? – kérdeztem halkan.

Gábor zavartan nézett rám.

– Gondoltam, majd együtt választunk… Nem akartam egyedül dönteni.

Ekkor már nem bírtam tovább. A könnyeim végigfolytak az arcomon. Nem akartam kiabálni, nem akartam hisztizni – de úgy éreztem, minden teher rám nehezedik. Anyám vidéken él, apám már rég meghalt. Barátnőim mind dolgoznak vagy külföldön vannak. Egyedül vagyok ebben a panelben egy újszülöttel és egy férjjel, aki sosem ér rá.

Leültem az ágy szélére – azon az ágyon, ahol most Annának kellett volna aludnia –, és csak néztem magam elé. Gábor odalépett hozzám, de nem tudta, mit mondjon.

– Zsófi… ne haragudj. Megígérem, holnap mindent elintézek. Felhívom a Jysk-et, elmegyek a bababoltba… Csak most nagyon nehéz minden.

– Nekem is nehéz! – csattantam fel végül. – Nem csak neked! Én is dolgoztam végig a terhességet, én is fáradt vagyok! De most itt vagyunk egy kisbabával, akinek nincs ágya, nincs ruhája… Még egy pelenka sincs itthon!

Anna felsírt a karomban. Próbáltam ringatni, de remegett a kezem. Gábor tanácstalanul állt mellettem.

– Hozok valamit enni – mondta végül halkan, és eltűnt a konyhában.

A következő órákban csak ültem ott Annával. Próbáltam szoptatni, de nem ment könnyen. A tej alig indult meg, Anna türelmetlen volt és sírt. Éreztem magamon anyám szigorú tekintetét – „Bezzeg én mindent előkészítettem!” –, hallottam fejemben a barátnőim tanácsait: „Ne hagyd magad!” De most minden tanács haszontalannak tűnt.

Este lett. Gábor visszajött egy tál szendviccsel és egy bögre teával.

– Holnap tényleg mindent elintézek – mondta újra.

– És ha holnap is közbejön valami? – kérdeztem keserűen.

– Nem fog… Megígérem.

De már nem hittem neki. Az ígéretek üresek voltak, mint az a sarok, ahová a kiságyat terveztük.

Az éjszaka hosszú volt. Anna sírt, én sírtam vele. Gábor horkolt mellettünk – ő legalább tudott aludni. Hajnalban felhívtam anyámat.

– Anya… minden hiányzik. Nincs semmink – suttogtam.

Anyám hangja fáradt volt, de határozott.

– Felülök a reggeli vonatra. Viszek mindent, amit tudok. Ne aggódj, kislányom.

Valami megkönnyebbülésféle áradt szét bennem. De közben szégyelltem is magam: harmincévesen is anyámra szorulok? Miért nem tudom egyedül megoldani?

Délelőtt anyám megérkezett egy nagy sporttáskával: régi babaruhák, pelenkák, egy kopott takaró. Átöleltük egymást.

– Gábor hol van? – kérdezte anyám.

– Dolgozik – feleltem keserűen.

Anyám csak bólintott. Tudta ő is: Gábor mindig dolgozik.

Délután együtt mentünk le a közeli bababoltba. Anyám segített kiválasztani egy olcsó kiságyat és néhány body-t Annának. A pénztárnál állva majdnem elsírtam magam: anyám fizetett mindent.

Otthon összeszereltük a kiságyat. Anna végre saját helyet kapott – nem az én ágyamban kellett feküdnie.

Este Gábor hazajött. Fáradt volt és ideges.

– Látom, mindent megoldottatok nélkülem – mondta halkan.

– Igen – feleltem röviden.

Csend lett köztünk. Éreztem benne a sértettséget, de már nem tudtam sajnálni őt. Nekem most Annára kellett figyelnem – és magamra is.

Azóta eltelt két hét. Gábor továbbra is sokat dolgozik; néha segít fürdetni Annát vagy elmegy bevásárolni, de legtöbbször csak fáradtan ül le este a tévé elé. Én pedig próbálok erős maradni: pelenkázok, altatok, mosok és főzök. Néha úgy érzem, beleőrülök ebbe az egészbe; néha viszont boldog vagyok Annával egy-egy csendes pillanatban.

Sokat gondolkodom mostanában: vajon hány magyar nő jár ugyanebben a cipőben? Hányan maradnak egyedül az első napok káoszában? És vajon meddig lehet bírni segítség nélkül?

„Lehet-e igazán felkészülni az anyaságra – vagy mindig csak sodródunk az árral? Ti hogy éltétek meg az első napokat otthon?”