Láthatatlan láncok: Egy magyar apa ébredése – A családom széthullásának története

– Miért mindig Anna? – csattant fel Dóra hangja a vasárnapi ebédnél, miközben a húsleves gőze lassan szétoszlott a konyhában. Anyjuk, Márta, feszülten nézett rám, mintha csak azt várná, hogy végre megszólaljak. Anna lesütötte a szemét, a kanala remegett a kezében. Én pedig ott ültem, mint egy báb, aki elvesztette a zsinórjait.

Azt hittem, jó apa vagyok. Mindig is azt akartam, hogy a lányaimnak könnyebb legyen az élet, mint nekem volt. Gyerekkoromban apám szinte sosem dicsért meg, mindig csak azt nézte, mit rontottam el. Megfogadtam, hogy én más leszek. De valahol útközben eltévedtem.

Anna volt az elsőszülöttem. Mindig szorgalmas volt, kitűnő tanuló, csendes és visszahúzódó. Dóra viszont eleven, hangos és makacs – de épp ezért szerettem benne az életet. Mégis, valahogy mindig Annát dicsértem meg először. Ha ötöst hozott haza, büszkén mutattam mindenkinek. Dóra sikereit is elismertem, de talán sosem ugyanazzal a lelkesedéssel.

Az évek múltak, a lányok nőni kezdtek. Anna orvosira jelentkezett Szegedre, Dóra pedig művészeti gimnáziumba Budapesten. A családi vacsorák egyre ritkábbak lettek, a beszélgetések felszínesek. Egyik este Dóra sírva jött haza: – Apa, te sosem vagy rám igazán büszke! – kiáltotta a nappali közepén. – Mindig csak Annát emlegeted mindenkinek! – Próbáltam tiltakozni, de a szavak elakadtak a torkomban.

Márta később csendben mellém ült az ágyon. – László, nem veszed észre, hogy széthúzod őket? – kérdezte halkan. – Mindkettőjüknek szüksége lenne rád, nem csak az egyiknek.

Azt hittem, majd az idő megoldja. De nem így lett. Anna egyre távolabb került tőlünk; ritkán jött haza, és amikor mégis, Dóra inkább elment otthonról. Egy karácsonykor Anna bejelentette: külföldre költözik egy ösztöndíjjal. Dóra csak annyit mondott: – Legalább most már nem kell versenyeznem vele.

Az ünnepi asztalnál csend ült közöttünk. Márta könnyeit törölgette, én pedig csak bámultam a gyertyafénybe. Hogy jutottunk idáig? Hol rontottam el?

Egy év telt el így. Anna Németországból csak ritkán telefonált; Dóra pedig egyre zárkózottabb lett. Egy este részegen jött haza egy buliból, és amikor rákérdeztem, mi történt vele, csak annyit mondott: – Apa, te már rég elvesztettél engem is.

Aznap éjjel nem aludtam. Visszagondoltam minden egyes alkalomra, amikor Anna sikereit ünnepeltem Dóra előtt; minden alkalomra, amikor Dóra rajzait félretettem az asztalon; minden kimondatlan szóra és ölelésre.

Másnap reggel leültem Dórával reggelizni. – Sajnálom – mondtam halkan. – Nem vettem észre, mennyire fájt neked mindez. Nem akartam versenyt csinálni köztetek.

Dóra csak vállat vont: – Már késő – suttogta.

De nem akartam feladni. Felhívtam Annát is: – Kérlek, gyere haza egy hétvégére! Szeretném helyrehozni a dolgokat.

Anna végül igent mondott. Az a hétvége örökre belém égett: két lányom ott ült velem szemben a régi konyhaasztalnál, de mintha idegenek lettek volna egymásnak. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni:

– Emlékeztek arra a balatoni nyaralásra? Amikor Dóra beleesett a vízbe és Anna kihúzta?

Anna elmosolyodott: – Akkor még összetartottunk.

Dóra csak bólintott.

– Szeretném visszakapni azt a családot – mondtam halkan –, ahol ti ketten nem riválisok vagytok, hanem testvérek.

Hosszú csend következett.

Azóta próbálkozom. Kis lépésekben haladunk előre: közös vacsorák, őszinte beszélgetések. Néha úgy érzem, talán már túl késő; máskor viszont látom a reményt egy-egy mosolyban vagy ölelésben.

Most itt ülök az üres konyhában és azon gondolkodom: Vajon képesek vagyunk-e újra egymásra találni? Lehet-e még igazi családunk abból, amit én magam törtem össze? Ti mit tennétek a helyemben?