Két tűz között: Egy magyar meny küzdelme az elfogadásért

– Hát ezt is így szoktátok csinálni otthon, Zsófi? – csattant fel Éva néni hangja, miközben a húsleveses tányéromat nézte, amibe véletlenül túl sok tésztát szedtem. A családi asztalnál mindenki elhallgatott, csak a kanalak koppanása hallatszott. Gábor, a férjem, zavartan lesütötte a szemét, az apósom, László bácsi pedig úgy tett, mintha nem hallotta volna. A sógornőm, Dóri, kárörvendő mosollyal nézett rám. Éreztem, ahogy a fülem égni kezd, és hirtelen minden falat megakadt a torkomon.

Gyerekkoromban nálunk sosem volt ilyen. Anyukám mindig azt mondta: „Az asztalnál mindenki egyen úgy, ahogy jólesik.” De itt, Gábor családjában minden mozdulatnak jelentősége volt. Az első perctől kezdve éreztem, hogy idegen vagyok. Hiába próbáltam megfelelni: mindig volt valami, amit rosszul csináltam. Ha túl sokat beszéltem, azt mondták, hangos vagyok. Ha hallgattam, azt hitték, lenézem őket.

Aznap este Gáborral összevesztünk. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem sírva. – Mindig csak nézed, ahogy megaláznak! – Zsófi, ne csinálj ebből ekkora ügyet – sóhajtott. – Anyám ilyen. Majd megszokod.

De én nem akartam megszokni. Nem akartam elfogadni, hogy minden vasárnap egy újabb vizsga legyen. Hogy minden mozdulatomat figyelik, minden szavam mögött hátsó szándékot keresnek. Hogy sosem lehetek elég jó.

A következő héten Éva néni felhívott. – Zsófikám, tudod, hogy Gábor mennyire szereti a mákos gubát? Vasárnap azt főzzél! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Persze – válaszoltam halkan. Letettem a telefont, és sírva fakadtam. Gyerekkoromban sosem ettünk mákos gubát, nálunk inkább almás pitét sütöttünk. De most mindegy volt: meg akartam mutatni, hogy képes vagyok rá.

Vasárnap reggel már hatkor keltem. A mákot ledaráltam, a kiflit felszeleteltem, mindent úgy csináltam, ahogy a recept írta. Amikor az asztalra tettem a tepsit, Éva néni végigmért. – Hát… majd meglátjuk – mondta fagyosan.

Ebéd után mindenki várt. Éva néni megkóstolta a gubát, majd fintorogva letette a villát. – Ez túl száraz. Nálunk sosem volt ilyen – jelentette ki hangosan. A többiek némán ültek. Gábor rám sem nézett.

Aznap este nem bírtam tovább. Felhívtam anyukámat. – Anya, én ezt nem bírom! – zokogtam bele a telefonba. – Mindegy, mit csinálok, sosem vagyok elég jó nekik! – Drágám – mondta halkan –, te mindig elég jó vagy. Csak ők nem látják.

A következő hetekben próbáltam távolságot tartani. Nem mentem át minden vasárnap. Gábor egyre ingerültebb lett. – Miért nem tudsz kijönni anyámmal? Mindenki másnak sikerül! – Mert engem nem fogad el! – kiabáltam vissza.

Egy este Gábor későn jött haza. Fáradt volt és ideges. – Anyám azt mondta, hogy szégyen vagy a családra – mondta halkan. Mintha gyomorszájon vágtak volna.

Aznap éjjel nem aludtam. Csak forgolódtam az ágyban, és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem tudok megfelelni? Miért kell mindig harcolnom az elfogadásért?

Egy hét múlva Éva néni váratlanul beállított hozzánk. – Zsófi, beszélnünk kell – mondta ridegen. Leültünk a konyhában.

– Tudod, én csak jót akarok Gábornak – kezdte –, és azt hiszem, te nem vagy neki való.

– Miért? Mert másképp főzök? Mert máshonnan jöttem? – kérdeztem remegő hangon.

– Mert nem illesz bele ebbe a családba – felelte egyszerűen.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. – De én szeretem Gábort! És mindent megteszek érte!

– Néha az is kevés – vont vállat Éva néni.

Amikor elment, órákig ültem mozdulatlanul. Gábor később hazajött és látta rajtam a fájdalmat. Leült mellém.

– Sajnálom… Nem tudom kezelni ezt az egészet – mondta csendesen.

– Akkor döntened kell – suttogtam –, hogy velem vagy… vagy anyáddal.

Hosszú csend következett.

Végül Gábor átölelt. – Veled akarok lenni… de félek anyám haragjától.

Azóta sem lett könnyebb. Minden vasárnap újabb próbatétel. De már nem akarok megfelelni mindenkinek. Megtanultam: csak magamat adhatom.

Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon valaha elég jó leszek nekik? Vagy csak az számít igazán, hogy én önmagam maradjak? Ti mit gondoltok erről?