Családi vendégség – vagy valami egészen más?

– Hozd csak be azt a pitét, Éva, majd betesszük a hűtőbe – szólt rám Mari néni, miközben az előszobában levetkőztünk. A hangja olyan volt, mintha csak egy csomagot adtam volna át, nem pedig a kedvenc almás pitémet, amit hajnalban sütöttünk Évával.

Éva rám nézett, szemében ott volt a kérdés: „Biztos jó ötlet volt eljönni?” De én csak vállat vontam. Végül is, család vagyunk, nem? Legalábbis ezt hittem.

A nappaliban csend fogadott minket. A tévé halkan duruzsolt, a sarokban Pisti unokatestvérem a telefonját nyomkodta. Mari néni gyorsan eltűnt a konyhában a pitével, és csak annyit hallottam, ahogy sietve becsukja a hűtő ajtaját.

– Hát ti hogyhogy itt? – kérdezte Laci bácsi, miközben le sem vette a szemét a híradóról.

– Hát… előre szóltunk, hogy jövünk – válaszoltam bizonytalanul. – Gondoltuk, jó lesz egy kicsit együtt lenni.

– Persze, persze – mondta, de a hangjában nem volt öröm. Inkább csak fáradtság.

Éva leült mellém a kanapéra. Próbált mosolyogni, de láttam rajta, hogy feszeng. Én is. Azt hittem, lesz egy kis beszélgetés, talán egy közös ebéd. Ehelyett Mari néni visszajött egy tál pogácsával – bolti, száraz pogácsa –, és letette az asztalra.

– Tessék, szolgáljátok ki magatokat – mondta, majd visszament a konyhába.

A gyomrom összeszorult. Éva halkan odasúgta:

– Lehet, hogy rosszkor jöttünk?

– Nem tudom… – suttogtam vissza. – De hát előre szóltunk.

A következő fél óra kínos csendben telt. Pisti fel sem nézett a telefonjából, Laci bácsi csak néha dünnyögött valamit a tévének. Mari néni időnként bejött, összeszedte az üres poharakat, de hozzánk alig szólt.

Végül Éva megpróbálta megtörni a jeget:

– Segíthetek valamiben a konyhában?

– Nem kell, nincs semmi főznivaló – felelte Mari néni kurtán.

Éva rám nézett, én pedig éreztem, hogy elönt a szégyen és a harag keveréke. Miért érzem magam itt idegennek? Miért nem örülnek nekünk? Hiszen gyerekkoromban minden vasárnap itt ebédeltünk, együtt nevettünk, beszélgettünk. Most meg…

Az órára pillantottam. Alig telt el egy óra azóta, hogy megérkeztünk. Úgy éreztem magam, mintha órák óta ülnék egy idegen lakásban.

– Hozzak még pogácsát? – kérdezte Mari néni végül.

– Köszönjük, nem vagyunk éhesek – mondta Éva udvariasan.

Aztán hirtelen eszembe jutott a pite.

– A pitét majd elővesszük? – kérdeztem bátortalanul.

Mari néni zavartan elmosolyodott.

– Majd később… most nincs hely az asztalon.

Az asztalon csak egy tál pogácsa volt és két pohár víz.

Éreztem, ahogy Éva keze megszorítja az enyémet. Felálltunk.

– Azt hiszem, mennünk kellene – mondtam halkan.

Senki nem próbált marasztalni. Mari néni kikísért minket az ajtóig.

– Köszönjük, hogy eljöttetek – mondta udvariasan, de ridegen.

Az autóban Éva szinte sírva fakadt.

– Miért csinálták ezt velünk? Mit ártottunk nekik?

Nem tudtam válaszolni. Csak ültem ott némán, és próbáltam visszaemlékezni: mikor romlott el minden? Talán amikor apám meghalt? Vagy amikor mi elköltöztünk a szomszéd faluba? Vagy csak egyszerűen elfáradtak bennünk?

Hazafelé vezetve végig azon gondolkodtam: tényleg ennyire megváltozott volna minden? Vagy csak én ragaszkodom görcsösen valamihez, ami már rég nincs?

Otthon Éva elővette a maradék pitét – amit végül visszakértünk Mari nénitől –, és csendben ettük meg ketten a konyhaasztal mellett.

– Lehet, hogy mostantól nekünk kell új családi hagyományokat teremteni? – kérdeztem halkan Évától. – Vagy van még esély arra, hogy egyszer újra igazi család lehetünk?