A nővérem esküvője után minden megváltozott: Baka beköltözött, és az életünk darabokra hullott

– Miért nem tudsz végre rendesen megteríteni? – csattant fel anya, miközben a tányérokat raktam le az asztalra. A késő őszi napfény már csak halványan szűrődött be a konyha ablakán, de a levegőben ott vibrált valami fojtogató.

A nővérem, Anna, két hete ment férjhez. Azóta minden megváltozott. A lakásban mintha minden hangosabb lett volna: anya idegesebben csapta le a fazekakat, apa csendesebben húzódott vissza az újságja mögé, és én… én csak próbáltam nem útban lenni. Mindenki azt mondta, hogy Anna esküvője örömünnep, de nekem inkább egy korszak végét jelentette.

Aztán beköltözött a nagymama. Baka, ahogy mindig hívtuk. A szobámat kellett átadnom neki, így most a nappali kanapéján aludtam. Baka egész nap panaszkodott: fájt a lába, nem ízlett neki semmi, és folyton azt kérdezgette, mikor jön haza Anna. Mintha csak ő számított volna.

Egyik este, amikor anya már harmadszor szólt rám, hogy halkabban csukjam be a hűtőt, nem bírtam tovább:

– Miért mindig én? – fakadtam ki. – Anna elment, most mindent nekem kell csinálnom?

Anya rám nézett, szemében fáradtság és valami kimondatlan harag keveredett.

– Nem érted meg? Nekünk most segítened kell. Baka már nem fiatal. És különben is, te vagy még itthon.

Azt akartam mondani, hogy én is szeretnék élni, hogy nekem is vannak álmaim – de lenyeltem a szavakat. Apa csak sóhajtott egyet.

Az éjszakák voltak a legrosszabbak. A kanapén feküdve hallgattam Baka horkolását a szomszéd szobából, anya halk sírását a fürdőszobából, és néha Annát hívtam telefonon. Ő boldogan mesélt az új életéről, a férjéről, a közös terveikről. Én pedig csak bólogattam, mintha minden rendben lenne.

Egyik reggel Baka elesett a fürdőszobában. Anya kétségbeesetten hívott segítséget, apa idegesen járkált fel-alá. Én tartottam Baka kezét, miközben ő sírva kérte: „Ne hagyjatok egyedül!” Akkor először éreztem igazi félelmet – nem csak magamért, hanem mindannyiunkért.

A kórházban azt mondták, Baka csípője eltört. Hetekig feküdt otthon ágyban, mi pedig felváltva gondoztuk. Anya egyre fáradtabb lett, apa még többet dolgozott. Én pedig lassan elveszítettem önmagam.

Egy este Anna hazajött látogatóba. Az asztalnál ülve nézett rám:

– Mi van veled? Olyan sápadt vagy.

– Semmi – ráztam meg a fejem. – Csak fáradt vagyok.

Anna elhallgatott, majd halkan hozzátette:

– Tudom, hogy nehéz most otthon… De nekem is új az életem. Nem tudok mindig ott lenni.

Dühös lettem. Hogy lehet ilyen önző? Hogy hagyhat itt minket? De aztán rájöttem: talán én is ezt tenném a helyében.

Az ünnepek közeledtek. A lakásban mindenki ideges volt: Baka állapota nem javult, anya egyre többet sírt titokban, apa még karácsonykor is dolgozott. Én pedig egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy árnyék.

Szilveszter éjjelén kimentem az erkélyre. A város fényei alatt állva először engedtem meg magamnak, hogy sírjak. Nem csak Bakáért vagy anyáért sírtam – magamért is. Az elveszett álmokért, a kimondatlan szavakért.

Egy januári reggelen Baka elment. Csendben halt meg álmában. A temetésen Anna mellett álltam, fogtam a kezét. Anya összetört volt, apa némán nézte a sírt.

A következő hetekben mintha mindenki más lett volna. Anna gyakrabban jött haza, anya lassan visszanyerte az erejét. Én pedig próbáltam újra megtalálni önmagam.

Most itt ülök a régi szobámban – már újra az enyém –, és azon gondolkodom: Vajon tényleg tartozunk egymásnak mindazzal, amit elvárnak tőlünk? Vagy jogunk van néha önzőnek lenni és a saját életünket választani?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húzódik a határ szeretet és önfeláldozás között?