A vihar utáni csend: Egy apa, ikerfiai és a múlt árnyéka
– Apa, miért nem mehetünk át nagypapához? – kérdezte Bence, miközben az ablakpárkányon ülve bámulta az eső utáni szürke utcát. A kérdés úgy vágott belém, mint a kés. Az ujjaim görcsösen szorították a kávéscsészét, és éreztem, ahogy a múlt árnyai újra rám nehezednek.
– Most nem alkalmas – válaszoltam halkan, de a hangom remegett. Már megint hazudok nekik. Mióta Zsuzsa meghalt, minden nap egy újabb harc. Nem csak a gyász, hanem az is, hogy megvédjem őket attól az embertől, akitől nekem sosem sikerült megvédenem magam.
A temetés óta mindenki azt mondja: „Józsi bácsi már más ember. Megöregedett, megbánta, amit tett.” De én tudom, hogy a bocsánatkérés nem törli el azt az éjszakát, amikor először ütött meg. És azt sem, amikor anyám csak némán nézte végig.
Az ikrek – Bence és Máté – még csak kilencévesek. Olyan ártatlanok, olyan tiszták. Néha attól félek, hogy egyetlen rossz döntésem elég ahhoz, hogy mindent tönkretegyek bennük.
A család minden vasárnap hív: „Gyere át, hozzátok a fiúkat is! Józsi bácsi már alig várja, hogy lássa az unokáit.” A testvérem, Ágnes is rám szólt múlt héten:
– Laci, nem tarthatod el örökké tőlük apánkat! Meg kell bocsátani! A fiúk is megérdemlik, hogy legyen nagypapájuk.
De hogyan bocsássak meg annak, aki elvette tőlem a gyerekkoromat?
Aznap este Máté odabújt hozzám az ágyban.
– Apa, te is szomorú vagy? – kérdezte halkan.
– Igen, kisfiam – suttogtam vissza. – De te ne aggódj emiatt.
– Szeretném látni a nagypapát. Mindenki azt mondja, jó ember lett.
A könnyeim visszafojtottam. Vajon tényleg jó ember lett? Vagy csak mindenki el akarja felejteni a múltat?
Másnap reggel Ágnes felhívott.
– Laci, apánk beteg. Nem tudom, meddig lesz még velünk. Ha most sem engeded oda a fiúkat hozzá, lehet, hogy soha nem lesz esélyük megismerni.
A szavak úgy csapódtak belém, mint egy viharos szél. Egész nap ezen gondolkodtam. Mi van, ha tényleg változott? Mi van, ha csak én vagyok túl gyáva szembenézni vele?
Este leültem a fiúk mellé vacsoránál.
– Mit gondoltok arról, ha meglátogatnánk a nagypapát? – kérdeztem óvatosan.
Bence szeme felcsillant.
– Tényleg? Akkor vihetem neki a rajzomat?
Máté csak bólintott. Láttam rajta az örömöt – és ettől még jobban fájt a szívem.
A következő vasárnap reggel remegő kézzel csomagoltam össze a fiúkat. Az autóban csend volt. Amikor megérkeztünk apám házához – ugyanaz a régi ház Kispesten –, minden lépésem egyre nehezebb lett.
Apám az ajtóban állt. Megöregedett. A haja teljesen ősz volt már, és mintha összement volna.
– Szervusztok! – mondta rekedten. – Gyertek csak be!
A fiúk berohantak hozzá. Ő lehajolt hozzájuk, megsimogatta a fejüket. Aztán rám nézett. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Láttam benne valami megbánást – vagy csak én akartam látni?
Leültünk a nappaliban. A fiúk lelkesen meséltek neki az iskoláról, fociról. Apám mosolygott rájuk – úgy tűnt, tényleg örül nekik.
Egy pillanatra kimentem a konyhába vizet tölteni. Amikor visszamentem, apám épp Bence vállára tette a kezét. Megálltam az ajtóban – minden izmom megfeszült.
– Laci… – szólt utánam halkan apám később. – Szeretném jóvátenni… amit veled tettem.
Nem tudtam mit mondani. Csak álltam ott némán.
Hazafelé menet Bence odasúgta:
– Apa, szerintem nagypapa tényleg szeret minket.
Aznap éjjel alig aludtam. Vajon tényleg képes lehet változni egy ember? Vagy csak én akarom hinni ezt? És ha tévedek – ha mégis bántaná őket –, azt soha nem bocsátanám meg magamnak.
Másnap reggel Ágnes üzent: „Köszönöm, hogy elhoztad őket.”
De én még mindig félek. Félek attól, hogy egyszer majd ugyanazokat a sebeket kell viselniük, mint nekem. Félek attól is, hogy ha nem adok esélyt apámnak, akkor örökre elveszítek valamit magamból is.
Vajon mit jelent igazán megvédeni a gyermekeimet? Hol húzódik a határ a múlt és a jelen között? Ti mit tennétek az én helyemben?